Kacskaringós történet, de izgalmas, és a jövőre nézve sok lehetőséget ígér…
Marcu Greta ismeretlenül írt messengeren. Kedves közös ismerősre hivatkozva vázolta fel március 15-én azt a projektet, amihez a segítségünket kérte. Nekünk innen indult a cselekmény, amit most sorba rendezve megosztunk.
A magyar-ukrán-román hármashatár picinyke szegletében, a román oldalon található Csedreg. (Kőhajításra tőle ukrán oldalon Fertősalmás, Nagypalád, magyar részről pedig Kispalád, délebbre Kishódos.) Most már tudjuk, hogy Csedregen jelentős roma közösség él, mélyszegénységben, nélkülözésben, kilátástalan, jövő nélküli sorsban.
Ezt vette észre Heidi, mikor a vízmérnök barátnőjét kísérte oda Németországból 15 évvel ezelőtt – majd’ megfagytak a német hölgyek azon a téli vízügyi szemlén, mikor szállást kértek a helyiektől, de Heidi nem ezt vitte haza a történetből, hanem azt a felismerést és elhatározást, hogy segíteni szeretne a csedregi romáknak, a gyerekeknél kezdve… Ebből az élményből lett a BuKi Gyermekközpont.
Férjével, Stefannal, a legeredetibb értelemben vett civil akcióba kezdtek a minél teljesebb szociális és pedagógiai fejlesztés érdekében. Főleg saját anyagi erejükre támaszkodva, majd mások segítségét is kérve, a német lutheránus diakónia támogatására is építve évről évre fejlesztették a BuKi – gyermekközpontot. Sok részletet nem tudunk még, de közösségi oldaluk fotóit látva tartalmas szakmai munkát végeznek – hazai példát hozva, a tanodák és a Felzárkózó települések-projekt módszertanát használva. Nem lehetnek híján a kreativitásnak, ha megtörténhetett, hogy két egyetemista 2023 márciusában éppen arra vállalkozott, hogy úgy jut el Csedregre a Coburgi Egyetem szociális munka – szakán teljesítendő szakmai gyakorlatra, hogy a németországi Coburgból bicikliznek Csedregig. Közben – Németországon, Ausztrián végig – pénzt gyűjtenek a BuKi-s gyerekek étkeztetésére. Greta, a BuKi vezetője, a messenger-üzenetben PDF-ben küldte a koncepciót, és csak annyit kért, az Evangélikus Roma Szakkollégium biztosítson szállást Tomnak és Nicknek, mikor március 30-án bekerekeznek Nyíregyházára…
Nevünkben ugyan kollégium vagyunk, de az ERSZK bonyolultabb konstrukció, miután a Campus Kollégium infrastruktúráján bérleményben létezünk, ez azonban nem ok, hogy ne kerestük volna azonnal a megoldást Tom és Nick számára! Az egyetemi hierarchia helyett kézenfekvőbbnek tűnt az evangélikus hálózat: a Luther Márton Evangélikus Kollégium első szóra készségesnek bizonyult – Greta nyomban tájékoztathatta az akkor már javában bicikliző Tomot és Nicket, hol hajthatják fejüket álomra március 30-án.
Itt akár el is engedhettük volna a történetet, hisz pipa– amikor egy másik messenger üzenettel feltűnt az ismeretlenből Stefan Zell: Tom és Nick már összekerekezte a majdnem teljes összeget, ami egy évre elég a nélkülöző csedregi gyerekeknek, köszönik a szállást, és Heidivel együtt nagyon szeretnének találkozni velünk, az Evangélikus Roma Szakkollégium közösségével!
Március 30-án, csütörtökön, amikor fogalmunk sem volt, merre biciklizik épp Miskolcról indulva Tom és Nick, létrejött a találkozás! A németül vagy angolul kommunikálni képes roma szakkollégisták és Zellék a Nyíregyházi Egyetemen ülték körül az asztalt a megismerkedés, egymásra hangolódás szándékával. Heidi és Stefan azzal a kimondatlan szándékkal érkezett, hogy megnyerje az egyetemen tanuló magyarországi roma fiatalokat: akarjanak találkozni a csedregi gyerekekkel… Évtizedes munkájuk során felismerték, hogy a fejlesztésnek, szociális gondoskodásnak csak úgy van értelme, ha perspektívát is tudnak nyújtani a világtól elzárt romániai falucska lakóinak, hogy ne a holland húsgyár jelentse vágyaik netovábbját. Miért kell, miért jó tanulni? A csedregi gyerekek sorsában a szakkollégisták hamar ráismertek arra a mintázatra, amit hazai viszonyaink is kódolnak a cigányság kilátásaira nézve: a szakkollégiumi önkéntes munka legfontosabb mozzanata a hátrányos helyzetű gyerekek tanulási motivációinak ébresztgetése…
Heidi és Stefan csak mesélt a csedregi körülményekről, a kihívásokról, szót szó követett, mígnem egyik szakkollégistánk száját hagyta el: „De akkor tanult romákat, roma értelmiségieket kellene Csedregre vinni, akik a maguk példájával mutathatják meg az utat a gyerekeknek!” Stefan ebben a pillanatban egyszerre akart mindenkit átölelni az asztal körül egy széles gesztussal, s mondta is: „Ez várna rátok, ezt kérjük tőletek, mert nincsenek Csedreghez közelebb ilyenek, mint Ti!”
A pillanat csodája bevésődött. Heidi és Stefan nem is remélt többet! Azzal búcsúztunk, hogy az összes többit kitaláljuk a nyári szünetig.
Közben hírt kaptunk: Nick és Tom nem érkezik meg csütörtökön Nyíregyházára, hiába várja őket a vetett ágy a Luther kollégiumban. Fogy az erejük, egyikük lába megsérült, lelassultak: ott verik fel a sátrukat, ahol a sötétedés éri őket. Aggódva, kétségekkel küzdve fogadtuk a hírt, annál nagyobb öröm volt hát, mikor péntek délelőtt mégis begurultak hozzánk! Az esemény spontaneitásába nem fért több mint egy gyors közös ebéd és egy fényképezkedés az intézményvezetővel. Azért az is kiderült, hogy estére esetleg Mátészalkáig érnek, s mi arra gondoltunk, bizonyára jól esne nekik, ha nem kellene újabb fagyos éjszakát sátorban tölteniük az országút mentén… Az ERSZK péntek esti Passió-bemutatójáig még reálisnak tűnt egy próbálkozás, hátha tudnánk szállást találni újabb jó emberek segítségével a szatmári fővárosban… csak egyetlen mátészalkai ismerős kellett, s kézről kézre, azaz telefonszámról telefonszámra adtak tovább – megannyi jószándék, nyitottság és szeretetmegnyilvánulás! Három-négy telefonnal fél óra alatt készen állt a helyzet: a mátészalkai Szakképző Centrum egyik kollégiumában szeretettel fogadják őket az összkomfortos 312-es szobában! Hála és köszönet azoknak az ismerős és ismeretlen embereknek, Rostás János kancellártól a kollégiumi gondnokig, Simonné Erikáig, akik bizalommal, nyitott szívvel és a segítés szándékával fogadták a kérést és minden tőlük telhetőt megtettek az első kérő szóra. Nagyon sajnáljuk, hogy a német srácok péntek este nem jutottak el Szalkáig azzal a fájós lábbal… Megint a csillagos ég és a saját sátruk borult rájuk éjszaka az út mentén.
Tisztelet és elismerés hatalmas vállalásukhoz – meg pici irigykedés a kalandért, azért a kurázsiért, amiről tanúságot tesznek. Reméljük, még találkozhatunk! Annál is inkább, mert ha kiheverték hatalmas útjuk fáradságát, szeptemberig Csedregen töltik egyetemi szakmai gyakorlatukat. Mi pedig azt forgatjuk a fejünkben, hogy a nyáron el kell jutnunk Csedregre, hogy az ottani roma gyermekeknek elvigyük a példát, az Evangélikus Roma Szakkollégium tagjainak példáját.
Mi bizakodunk.
