„Nem szabad megijedni az új közösségektől” – Beszélgetés Laborczi Géza lelkésszel, az ökumenikus nyári szabadegyetem vezetőjével

 

 

 

Nyíregyháza – 1990-ben, amikor átjárhatóvá váltak a határok, óriási jelentősége volt a határon túli magyar fiatalok számára a tiszadobi nemzetközi ökumenikus tábornak a találkozás, a tapasztalatcsere, a szabadság és a közösség megélése szempontjából. A tábor 2009-ben került át Nyíregyházára, és alakult nemzetközi ökumenikus szabadegyetemmé, most pedig újfent nagy változások előtt áll. A rendezvény idei témája az emlékezés volt. Huszonhat év emlékeiről, a jövő lehetőségeiről, új közösségekről és az emlékezés teológiai vonatkozásairól kérdeztük Laborczi Géza evangélikus lelkészt, aki a kezdetek óta főszervezője a rendezvénynek.

– Miért az emlékezést választották az idei szabadegyetem témájául?
– A múlt évi felkészüléskor döntött úgy a rendezvényt előkészítő csapat, hogy az emlékezés témáját tűzzük napirendre. Mert túl sok volt az egymás mellett elbeszélés és a lényegről elterelő vita, és az az álláspont alakult ki, hogy ez ügyben a részt vevő fiataloknak is szükségük lehet útmutatásra.
– A vita mennyiben tudható be annak, hogy a szabadegyetem határon túli kemény magja mellé két éve az Evangélikus Roma Szakkollégiumot is bevonták a szervezésbe? Milyen ennek a két nagyon speciális kisebbségnek a viszonya egymáshoz?
– Ez az újítás nem volt feszültségmentes, volt olyan szabadegyetem-előkészítő, amikor olyan heves vita alakult ki ebből, hogy szinte izzott a levegő. De azt gondolom, hogy ezeket a vitákat nem lehet megspórolni. Sajnos mindkét oldalról – a roma fiatalok és a határon túliak részéről is – voltak olyan résztvevők, akik ezután elmaradtak, mert nem akartak ebben a folyamatban részt venni. De akik maradtak, maradtunk, azoknak az a nagyszerű felismerés adatik, hogy a kisebbségi lét összeköt bennünket. A határon túli kisebbségi tapasztalat közel azonos, mint amit a roma kisebbség idehaza megtapasztal. Ehhez még hozzáad egy lényeges közös élményt, szempontot az is, hogy – bárki bármit állít – ma keresztényként kisebbségben vagyunk. Még inkább összeköt bennünket, hogy keresztényként is ugyanúgy megtapasztaljuk a kirekesztést és az előítéleteket. Ezektől nem megijedni kell, hanem ezeket tudomásul véve új minőségeket kell létrehozni. A szabadegyetem útkeresésének folyamata efelé tart. Akik fölvállalták ebben a közösségben, hogy nem adjuk fel egymás megismerését, megértését és elfogadását, azok ebben alakulnak, alakulunk, változunk, és más emberek leszünk ettől.
– Milyen útmutatást kaphattak az idei résztvevők?
– Ezt tőlük kellene megkérdezni, mindenesetre a megközelítést illetően igyekeztünk különböző szakterületek képviselőit bevonva körüljárni a témát: volt pszichológus, Balogh Kálmán cimbalomművész pedig a hagyomány és az emlékezet viszonyáról beszélt, és természetesen jelen volt a teológiai nézőpont is.
– Az emlékezés általában – és a tavalyi emlékév miatt különösen – a holokauszttal összefüggő fogalomként szerepel. Milyen keresztény teológiai vonatkozása lehet mindennek?
– Az emlékezés nem csak holokausztkérdés. Szükséges emlékezni a traumákra, de az emlékezés teremtésbeli adottságunk, tehát a keresztény antropológia is ismeri, hogy az emlékezés Istentől kapott ajándékainknak fontos része. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy önmagában az emlékezetről nem tudunk beszélni, mert az emlékezés csak egy eszköz, valaminek a hordozója. Mint egy okostelefon vagy egy tablet: nem azért vesszük meg ezeket az eszközöket, hogy aztán betegyük a vitrinbe, és csodáljuk, hanem hogy ezeken keresztül tartalmak jöjjenek létre, információk cseréljenek gazdát. Az emlékezés ugyanilyen: eszköz az Isten és az ember, az ember és az ember kapcsolatában.
– Miért fontos emlékezni?
– Az emlékezet egyik oldalról azért fontos a privát életünkben, mert ezáltal nem kell mindig mindent elölről kezdeni. Emlékezünk a saját, előző napi dolgainkra, emlékezünk különböző gesztusokra, szavakra, tettekre – ennek nyilván megvan a maga pszichológiai folyamata, és megvan a maga spirituális folyamata. Mindemellett van egy egyéni és egy közösségi része, és ennek a kettőnek a dinamikája, az egymást színesítő, kiegészítő vagy éppen kontrolláló folyamata az, ami nagyon fontos.
Huszonhat éve tartjuk nyaranta ezt a tábort. Volt olyan résztvevő, aki huszonhat alkalommal jött el, ő képviseli a folytonosságot a maga jelenlétével és gondolataival. És volt olyan, aki először volt köztünk. Ezek az egyéni és közösségi élmények, nézőpontok adják az emlékezés egészséges egyensúlyát, nemcsak nálunk, hanem mindenütt.
– Az emlékezethez szorosan kapcsolódhat a hagyomány fogalma, amely szintén meghatározó eleme volt az idei programnak. Hogyan viszonyul egymáshoz a hagyomány és az emlékezet?
– A tradíció az, ami nemzedékről nemzedékre átöröklődik, egyfajta élettapasztalat és tudástár, amelyre családoknak, közösségeknek és politikai értelemben vett közösségeknek is egyaránt szükségük van.
A teológiai értelemben vett hagyomány ennél gazdagabb, s ebben a hagyományban az első keresztény embereknek, akik a Jézus-esemény szem- és fültanúi voltak, kiemelt szerepük van. Egyrészt a történelmi hitelesség miatt – nekik köszönhetően tudjuk, hogy Jézus nem kitalált személy, hogy keresztényként mi nem fantazmagóriában hiszünk, hanem olyasvalakiben, aki a történelem egy adott pontján megjelent. Másrészt ez a történelmi személy az isteni szeretetnek a hordozója. Ezek a tanítványok minél jobban megélték az emberséget Jézus közelségében, annál inkább felfedezték benne az isteni mivoltot.
Az apostoli hagyomány, a keresztény tradíció, amelyet ők őriztek, nem egyszerűen csak a szokások őrzése, hanem egyfajta apostoli látás, amely ránk öröklődött az evangéliumokban, amely intenzív emlékezésre ösztönöz, és Jézushoz köt. Ettől lesz a keresztyén hagyomány sajátos, egyszersmind személyes élmény – mert nem lehet másképp, csak személyesen megélni, hogy Jézus nem történelmi figura volt csupán, hanem számunkra segítséget, szabadulást hozó megváltó.
– A szabadegyetem programjában idén megjelent vagy visszatért egyfajta népi jelleg – gondolok itt a nemezelésre vagy arra, hogy a zenészek csoportja kiegészült népzenészekkel, és említhetem Balogh Kálmán szereplését is. A korábbi években pedig kifejezetten különböző tudományterületek és látásmódok bevonására törekedtek. A népi hagyomány hogyan illeszkedik a szabadegyetem hagyományai közé?
– Ez új színfolt, de összeilleszthető a korábban kialakult tradícióval. A keresztény hitnek és gondolkodásnak Wolfhart Pannenberg német teológus szerint négy funkciója van: az értékmegőrzés, az újrafogalmazás, a tudományos igényesség és a személyes érintettség, és ennek a négynek az egyensúlya adja a teológus minőségét. Billegnek néha ezek a dolgok. Például hagyománya a szabadegyetemnek, hogy a határon túli magyar fiatalok találkozásának a terepe volt hosszú ideje – ebbe simán belefér, hogy a Kárpát-medencében élő, különböző felekezetekhez tartozó fiatalok számára fölmutassuk, hogy mit jelent itt élésünk több száz éves gyökere. Hogy nem levágott szamárkóróként élünk ebben a világban.
– Az utóbbi években éppen ez a réteg volt kevésbé jelen a szabadegyetemen.
– A fő kérdés nem ez, hanem az, hogy az a bázis, amelynek alapjain a rendezvény valamikor, nemzetközi táborként, még Tiszadobon létrejött, megszűnt, és annyira megváltoztak a körülmények, hogy ebben a vonatkozásban is újra kell gondolni a szerepét és feladatát. Tudunk-e új bázist találni? Milyen milyen módon épülhet ez a bázis tovább? Erről majd a gondolkodási folyamat végén lehet beszélni.
– A tiszadobi tábornak a kilencvenes években nagy húzóereje volt. Mi az oka az átalakulásnak?
– Ez volt az első ilyen tábor a térségben. Kilencvenben omlottak le a falak, váltak átjárhatóvá a határok, az egymással való szabad találkozás, a rácsodálkozás időszaka volt. Óriási történelmi lehetőség, amelyet megpróbáltunk a magunk eszközeivel segíteni, hogy kialakuljon az addig több szempontból – vallási és politikai szempontból is – elszigetelt csoportok találkozása, párbeszéde. Nyugat-Európából, Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, a hajdani Jugoszláviából érkeztek a résztvevők. Egyfajta kisebbségi műhely volt. Efölött eljárt az idő.
– Miért?
– Mert mára teljesen természetessé vált, hogy a határok átjárhatók. Ez, reméljük, így is marad. Nagyon sok lehetőség van már táborozásra, kialakultak a saját közösségek, találkozási pontok, ebben az értelemben megszűnt ez a hajdani küldetés.
– Mi a mostani küldetés?
– Jó kérdés, ezt próbáljuk kitalálni… Sokat beszélünk ma a hagyományos közösségek felbomlásáról, és ezt többnyire tragédiaként éljük meg. Sokak szerint ezt a fölbomlást segítik a technikai eszközök is. Nem gondolnám, hogy ebből a szempontból ilyen súlyos a helyzet, hanem éppen a hagyományos közösségek felbomlása jelentheti az új közösségek szerveződésének lehetőségét. Az emberekben hihetetlen igény van a közösség iránt – ezt mutatja például az, hogy a különböző közösségi oldalak rendkívül népszerűek. És ezt a helyzetet nem kritizálni kell, nem félni kell tőle, hanem újra kell gondolni.
Keresztény emberként számunkra kiemelt kérdés lehet, hogyan tudunk a rendelkezésre álló eszközök segítségével vagy ezek mellett új közösséget létrehozni. A szabadegyetemnek az lehet a feladata a jövőben, hogy egy ilyen típusú, akár családok mentén szerveződő közösség megteremtésén dolgozzon, és megadja az egymásra találás élményét. Mert a technikai eszközöket jó használni, de a személyes közösséget semmi nem pótolja. Én hiszek abban, hogy egy idő múlva a személyes élmény, a személyes találkozások varázsa újra előkerül. A szabadegyetem szervezői részéről most egy újfajta közösségi élmény kimunkálása, elősegítése lehet a cél.
– Az elmúlt huszonhat évből mire emlékszik a legszívesebben?
– Mindig az utolsó táborra. Biztosan rendkívüli és emlékezetes lesz, hogy egy olyan szintű zenész, mint Balogh Kálmán, eljött hozzánk. Az előadását megelőző este kitette az udvaron a cimbalmát, és azt mondta minden jelen lévő zenésznek, képzettségtől függetlenül, hogy gyertek, zenéljünk együtt, miközben nyilvánvaló, hogy magasan ő a legprofibb. De ez nem megalázó, hanem másokat inspiráló profizmus. Őket hallgatni este, az enyhülő kánikulában nagy élmény volt. A záró istentiszteletek is mindig nagyszerű emlékek, mert együtt szolgálunk a különböző felekezetű kollégákkal.
– Egy ökumenikus rendezvényen a közös úrvacsoravétel egyébként is szimbolikus, és az emlékezéssel kapcsolatban is kiemelt szerepe van.
– Igen, és korábban Tiszadobon ez még színesebb volt: reformátusok, ortodoxok, unitáriusok, evangélikusok, katolikusok a saját rendjük szerint, egymás mellett, mégis együtt vették az úrvacsorát, ez hihetetlen élmény, és azt gondolom, hogy műfaját tekintve is egyedülálló volt.
Ugyanakkor Tiszadob tényleg inspiráló is volt, van konkrét hatástörténete is. Ott születtek a Gryllus–Sumonyi-zsoltárok. Délelőtt megírt Sumonyi Zoli egy szöveget, és este Gryllus Dani zenéjére megvitattuk. Itt született az első, a 133. zsoltár, amelyik azóta is kedves indulója a csapatnak. A kortárs reflexió, vagyis hogy minden nemzedék fölfedezze a Biblia ősi értékeit, kiemelt jelentőséggel bír, ezért számunkra nagyon fontos, hogy Gryllus Dániel és Sumonyi Zoltán voltak a segítségünkre abban, hogy egy 20. századi interpretációja megszülethessen a dávidi zsoltároknak. A szabadegyetem zenészcsoportja pedig idén ezeket a Tiszadobon született zsoltárokat dolgozta át kortárs és népzenei elemekkel tarkítva.
– Ön a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat elnöke, az Evangélikus Roma Szakkollégium pedig két éve vesz részt a szervezésben. Ez milyen új lehetőségeket, kihívásokat jelent?
– Elsősorban a nyíregyházi Evangélikus Roma Szakkollégium szállt be a szervezésbe, és nem elhanyagolható szempont, hogy a pályázati források is a kollégiumhoz kötődnek. A szakkollégiumnak is alapvető célja, hogy elősegítse a roma–magyar együttélést. Azért hoztuk be a szakkollégiumot a szabadegyetem szervezésébe, mert nagy szükség van arra, hogy fel tudjuk mutatni: ma Magyarországon, a gyűlölködés, a növekvő közöny, az egymás elutasításának világában igenis létezik olyan közösség, ahol egymást el tudjuk fogadni.
Volt olyan roma fiatal, aki arról számolt be, hogy eddig bárhol megfordult a saját közösségén kívül, mindenütt megszólták, kompromittáló kérdéseket kapott, most meg szárnyalva ment haza, annak tudatában, hogy létezik olyan nem roma közösség, ahol nem bántják azért, mert olyan, amilyen. Fontos, hogy az előítéletek lebontásában ezeket az új, formálódó közösségeket segíteni tudjuk a személyes és a közösségi élmények szintjén is.

 

Forrás: Evangélikus Élet