Csak szuperlatívuszokban beszélhetünk legutóbbi szakmai kirándulásunkról: folytatva a „jó gyakorlatok” megismerését, május 7-én a szatmári tájegységbe látogattunk. Mátészalkán a Képes Géza Általános Iskola pedagógiai programjával, míg Nagyecseden a helytörténettel, benne a többség-kisebbség békés együttélésének példájával ismerkedtünk. Élményekkel teli, feledhetetlen nap volt!

 

A lakótelepi közegbe simuló, 40 éve épített „szabvány iskola” kívülről semmi különlegeset nem hirdet magáról, de már az előtérbe lépve sejtéseink támadhatnak. Itt Vastag Andrea intézményvezető-helyettes előbb rólunk tájékozódott, hogy aztán jó pedagógushoz illőn ránk szabja mondanivalóját.

A mátészalkai Képes Géza Általános Iskola néhány éve nehéz helyzetbe került, amikor a város másik három felekezeti fenntartású iskolája határozott szempontok alapján válogatni kezdett a gyerekek között: az összes hátrányos helyzetű, állami gondoskodásban nevelkedő, problémás vagy egyszerűen csak roma származású gyerek egyszerre zúdult az egyetlen állami intézményre, melynek épp nyugdíjba ment korábbi igazgatója. Így került helyzetbe a városszerte ismert és köztisztelettel övezett Pénzes Ottó, aki az iskola történelemtanára tankönyvfejlesztőként, civil szervezet vezetőjeként Mátészalka kulturális életének szervezőjeként, és helytörténetének kutatójaként, mindig is karakteres személyiség volt. Bár az igazgatósághoz sok ambíciót nem érzett, saját felelősségével szembe nézve, értelmiségiként nem tehetett mást, mint hogy tesz egy kísérletet a hajdani elitiskola feltámasztására. Személyében fantasztikus pedagógust, koncepciózus vezetőt ismerhettünk meg, mikor pedig végigvezetett bennünket iskoláján, egyik ámulatból a másikba estünk: „Van ilyen állami iskola Magyarországon?” Koncepciójának ismertetése kereteinket szétfeszítené, ezért hivatkozásokkal élünk: (Pénzes Ottó
Képes Géza Általános Iskola ) , de ami a ránk gyakorolt hatást illleti, van miről beszámolni.

A nálunk tanuló egyetemi hallgatók meghatározó élménye, mennyire nincs összhangban manapság – az iskolában sem -, a szó és a tett! A hangzatos programnyilatkozat és a mindennapi valóság! A Képes Géza Általános Iskola fantasztikusan attraktív és esztétikus megjelenése, a minden szegletben megnyilvánuló kreativitás és az iskolaközösség pedagógiai elkötelezettsége tökéletes összhangot mutatott, a legkiábrándultabb, fásult és szkeptikus szakkollégisták is őszinte odaadással és figyelemmel, lelkesülten hallgatták az itteni élet bemutatását. Mit jelent a rendpártiság, a pedagógusközpontúság ott, ahol egyébként az első szabály minden iskolai polgár számára, hogy a gyermekek emberi méltósága, önbecsülése mindenek előtt védendő érték… A pedagógusok autonómiájának, szakmaiságának védelméből mi következik? Hogyan nevel a környezet? Mit ad a Csak-csoport a leghátrányosabb, esélytelenebb gyerekeknek? A látottak alapján számunkra nem volt kétséges, amit egyébként felmérések is igazolnak, hogy a környék iskolái közül a legtöbb pedagógiai hozzáadott értéket a Képesben produkálják! Bármeddig hallgattuk volna Pénzes Ottót, különösen is a saját szaktantermében a végére hagyott elképzelését a mostani cigánytelep helyén létrehozandó majdani Cigánykertről, de Nagyecseden már vártak ránk…

A Rákóczi Ferenc Városi Művelődési Ház és Könyvtárban Zoltán-Borzován Eszter néprajzkutató, a Berey József Helytörténeti Gyűjtemény tagintézményvezetője és régi kedves ismerősünk, Balogh Mariann óvodapedagógus, a Lippai Balázs Roma Szakkollégium alumni diákja fogadott bennünket. A közös ebédre befutott a nagyecsedi Lakatos Filip szakkollégistánk családja, csak hogy saját készítésű bodaggal járuljanak hozzá az asztali örömökhöz – ezúton is hálásan köszönjük!

Innen a Berey József helytörténeti múzeumba vezetett utunk, Zoltán-Borzován Eszter pedig elkötelezett és nagytudású idegenvezetőnek bizonyult, mikor a hajdani Báthory-birtok múltját, az ecsedi láp, az egykori vár sajátosságait, a helyi földesurak viselt dolgait, a helyi életformát és annak ránk maradt tárgyait ismertette meg velünk. Mint megtudtuk, az itteni cigányoknak már egy 1703-ban kelt Bercsényi-levélben nyoma van, s talán az egykori láp okozta elszigeteltség, elzártság az oka, hogy messzire nyúlnak a békés együttélés hagyományai. 2017-ben a nagyecsedi táncok – magyar és cigány – együtt lett a szellemi örökség része! Megnéztük a helyi cigány-szobát, melyet az itt élő roma családok féltve őrzött relikviáival, ruhadarabokkal, berendezési tárgyakkal és fotókkal gazdagítottak.


Aztán a közeli és nagyon impozáns, 1900-ban felszentelt református nagy-templomba vezetett az utunk, majd közös fagyizással rövid pihenőt iktattunk a programba, hogy újult erővel és kíváncsisággal tekintsük meg a nagyecsedi vízügy-technikatörténeti múzeumot. Az 1888-as nagy árvíz nyomán létesített gőzüzemű átemelő szivattyútelep még úgy is lehengerlő látvány volt, hogy szakkollégistáink között kevés a műszaki pályára készülő fiatal.

 

Jó gyakorlatok nyomában jártunk az áprilisi szakmai műhelymunka során Görögszálláson és Nyírtelken. Az integrációra tett erőfeszítések két különböző példáját tanulmányoztuk, betekintve a mindennapi megküzdés nehézségeibe és sikereibe egyaránt. A görögszállási romák körében végzett evangélikus misszió és a nyírteleki Kedvesház-pedagógia eredményeiben sok év munkája gyümölcsözik.

Szerencsésnek is érezhetjük magunkat, hogy a jövő roma értelmiségét képző nyíregyházi műhelyünk közelében több olyan program is fut, amelyek maradéktalanul alkalmas példát mutatnak, mit lehet tenni helyben, a saját erőforrásokra támaszkodva a leszakadó rétegek felzárkóztatása érdekében, még ha nem is egyik napról a másikra. A Filadelfia Evangélikus Egyházközség roma misszióját és a Kedvesház pedagógiai programját újra és újra megmutatjuk a szakkollégistáknak, tudva, hogy tagságunk néhány évenként kicserélődik – márpedig szakjuktól függetlenül ismerniük kell a mintának állítható, működő megoldásokat.


Április 22-i görögszállási látogatásunk alkalmával Györfi Mihály lelkész fogadott bennünket a korszerű közösségi házban. A Filadelfia gyülekezet alapítója az elején kezdte a történetet: a rendszerváltást követő zavarodottságban hogyan építettek előbb közösséget, aztán templomot a Nyíregyházától alig 10 kilométerre található kisvárosban.

„2005-2006 tájékán pedig nem a célba érést éltük át, annak módját kerestük, hogy amit kaptunk, hogyan adhatnánk át! A fiatalok újságot szerkesztettek, amolyan keresztény családi magazint, amit aztán házhoz is szállítottak, nem csak Nyírtelken, de például Görögszálláson, Belegrádon is. Aztán jöttek, hogy Misi bácsi, Misi bácsi, olyan szívesen fogadják az újságot, kellene velük csinálni valamit! Vasárnap délutánonként harmincan-negyvenen imádkoztunk együtt a görögszállásiakért, Isten útmutatásáért.”

A szegregátumban ezután szervezett árokparti zsíroskenyeres ismerkedés megmutatta, hogy a megélhetési, iskolázottsági problémák jelentik a legfőbb akadályokat, aztán projektek sokaságának megvalósításába kezdett a mind erősebbé váló Filadelfia gyülekezet. Módszeres munkával, államilag is támogatott szolgáltatások sorát tették elérhetővé a sokfunkciós nyírteleki templomban a roma, azaz cigány atyafiak számára is – ahogy Györfi Mihály szereti mondani. A kompetenciafejlesztő, a végzettséget is adó képzésekre, a Biztos kezdet-gyerekházra, az anyák között helyben végzett munkára alapozva beindultak az istentiszteletek, bibliaórák Görögszálláson, az előre haladás pedig újabb dilemmákat hozott.

„A hitre jutás – megélhetés között feszülő erkölcsi dilemmával találtuk szemben magunkat! Lophat-e fát az ember, aki a megfagyástól óvná a családját?” – tette fel a provokatív kérdést a szakkollégistáknak Györfi Mihály. „S ha tiéd az erdő?” – élezte tovább a dilemmát…

Mesélt a szociális földprogram nyújtotta lehetőségekről, az annak alapján mára kiteljesedett helyi biogazdaságról. A felzárkóztató képzések, az itt megszerzett munkatapasztalat sokakat helyezett vissza az elsődleges munkaerőpiacra, őket pedig arra a felismerésre juttatta, hogyan folytassák a gazdálkodást szociális alapon az analfabéta, vagy helyrehozhatatlan egészségkárosodással élők támogatása érdekében, de azért a piaci körülményekre is tekintettel…
A legutóbbi ERSZK-látogatáshoz képest elképesztő fejlődést tapasztalhattunk mind a közösségi házba költöztetett gyerekház körülményeiben, mind pedig az új fólia-sátrakkal működő biogazdaságban, ami persze csak azoknak tűnhetett fel, akik nem először jártak itt.

Hasonló élményről számolt be Malik Péter is, aki végzős teológushallgatóként kapcsolódott be először az itteni misszióba, majd csodálkozott rá 2017-es visszatérését követően a folyamatos munka áldásaira. Most, hogy a nyugalmazott lelkész, Györfi Mihály nyomdokaiba lépett, látva a szakadatlan változás tanulságait, így fogalmaz:
„Sokan gondolják úgy, hogy majd Isten nélkül is menni fog, amit vele és általa megtapasztaltak. De örülünk mindenkinek, aki lábra tud állni, elég erőt érez, hogy felkerekedjen innen, hogy munkahelyet keres és talál. Mi pedig folytatjuk a gyerekmunkát, a hittan-oktatást, a roma lányok közti munkát, a felnőttek bibliaóráit.”

A mintegy 300 lakosú Görögszálláson szinte csak romák élnek, eddig egy lány jutott el az érettségiig, de az OKJ-s képzéseken végzettséget szerzetteket hosszan lehetne sorolni. Ez a magyarázata, hogy a biogazdaságba most alig jut munkáskéz. A gyönyörűen gondozott kertészetben, ahol egyébként a csepegtető öntözéssel megerősített ezer négyzetméteres fólia mögött szabadföldi művelés is folyik, Bánszki István volt a kalauzunk. Az év tizenkét hónapjából 8-9 hónapon át termelnek irányításával a vetésforgó, a vegyszermentesség összes praktikáját bevetve.
Útban hazafelé még betértünk a nyírteleki templomba is, ahol vendéglátóink szavai nyomán arra csodálkozhattunk rá, hogy a hagyományos templomépítéshez képest milyen lehetőségek tárulnak fel a célszerűen végig gondolt tér-szervezéssel, a modern épületgépészettel, a fenntarthatóság eszményének módszeres megvalósításával Isten XXI. századi házában…


Április 26-án tértünk vissza ismét Nyírtelekre, de a 38-as főútról ezúttal nem balra a templomhoz, hanem jobbra, a Szent István utcán található Kedvesházhoz kanyarodtunk, ahol Batári Zsolt igazgató várt ránk. Míg a gyerekek a földszinti ebédlőben tanulással, leckeírással töltötték az időt, mi a tetőtérben berendezett előadóban ismerkedtünk az itt folyó munkával. A Lázár Péter – állami gondoskodásban, intézetben nevelkedett – roma pedagógus nevéhez kötődő intézmény és nevelési mód, a Gyermekekért SOS Alapítvány küldetése több szakkollégista számára lehetett ismerős, ennek elméleti alapjairól, módszertanáról a karantén idején online-kurzust szerveztünk az akkori szakkollégistáknak. Batári Zsolt, aki a kezdetektől részese volt az itt folyó munkának, a jelen valóságában mutatta be az elmúlt 24 év, az eddig itt megfordult 130 gyerek, a sok-sok szakmai elismerés, kisebb-nagyobb egyéni, pedagógiai siker jellegzetességeit.

Nyírtelekhez 18 bokortanya tartozik, köztük a már említett Görögszállás és Belegrád is. A környékbeli elszórt településekről megoldhatatlan nehézséget jelent a napi iskolába járás, ez a szükség hívta életre annakidején Nyírtelken a hétközbeni kollégiumot. Az itteni gyerekekre kifejlesztett alternatív pedagógiai módszerek mellett az intézmény legkarakteresebb sajátossága a partnerségi kapcsolatrendszerben keresendő, s a legfontosabb partnerek a szülők:

„A Kedvesház lakóinak első generációja már szülőként van jelen az életünkben. Vannak olyan szülővé lett egykori növendékeink, akik azt mondják, nem adják a Kedvesházba a gyereküket, mert már ők maguk akarják mindazt megadni nekik, amit ők itt, tőlünk kaptak meg annak idején. Ez óriási öröm és siker! Vannak a környező bokortanyákon aztán olyan szülők is, akik bár komoly erőfeszítéseket tettek az életük jobbá tétele érdekében, ma már műanyagablakos, komfortossá tett házban élnek, de ha fenn akarják tartani, a munkába járással együtt megoldhatatlan, hogy a gyerekükkel megfelelően törődni tudjanak. Ők meg épp azért kérik a gyerekük felvételét, hogy kapják meg ők is, ami a fejlődésükhöz szükséges. Ez is siker.”

A szülőkkel való kapcsolattartás a siker legfőbb záloga, s ez még Lázár Péter felismerése volt: ebben a szociokulturális közegben a mindennél is többet kell tenni az ő bizalmuk és együttműködésük megszerzéséért, mert csak így lehet a gyerekekkel dolgozni. Szociális munkás hozza-viszi a híreket, rendszeresek a családi délutánok, amikor kisbusz utaztatja be a szülőket, s a közös vacsorát követően jót is, rosszat is megbeszélnek. „A jót is” – hangsúlyozza Batári Zsolt az együttműködés alapját. Az intézménynek hét munkatársa van, de igénybe veszik pszichológus, fejlesztőpedagógus, nyelvtanár szolgáltatásait is az előmenetel érdekében.

A siker egyértelmű mutatója, hogy megszűnt a korai iskolaelhagyás, mindenki középiskolában folytatja a tanulást, s még akkor sem kell elhagyni a Kedvesházat, 7-től 19 évesig laknak együtt most is.
A hallgatókat különösen érdekelte a vegyes korosztály együttélése, az együttműködés mikéntje, de kérdeztek a mindennapok rutinjáról is, majd a példásan rendben tartott szobákba kukkantottunk be, hogy már az udvaron érjük utol a gyerekeket. A tanulást követő udvari játék során voltak, akik a kosárpalánk körül csoportosultak, néhány szakkolis a futballpályán nyargalt a gyerekekkel, az udvari edzőgépeken csimpaszkodva pedig spontán beszélgetőkörök alakultak. Már láthatóan oldódott az első találkozás megilletődöttsége, mikor a kedvesházi napirend visszazökkentett mindenkit a teendők fogságába: vendéglátóinkat a vacsorához terített asztal várta, minket pedig az autóbusz.

A jó gyakorlatok megismerését a májusi szakmai műhelymunka során folytatjuk újabb szabolcs-szatmár-beregi települések meglátogatásával.

 

 

 

Az Ukrajnában dúló háború hírére az első megrendülést és zavarodottságot igyekeztünk cselekvő segítséggé formálni az Evangélikus Roma Szakkollégiumban. Noha azt láttuk, hogy a 100 km körüli távolság az ukrán határtól és az egyetemi kötöttségek erős kereteket szabnak, hogy miben, hogyan tudjuk segíteni a háború elől menekülőket, az egész szakkollégium úgy érezte, tétlenek nem maradhatunk.


Március 10-én az Oltalom Szeretetszolgálat szakmai vezetőjét, Nagy Juditot hívtuk magunk közé, hogy erről beszélgessünk. Az Oltalom intézményvezető-helyettese február vége, Ukrajna lerohanása, az első menekülők megjelenése óta koordinálja, szervezi ezt a fajta karitatív munkát is (korábbi feladatai mellett). Sok-sok tapasztalatot szerzett az országhatáron, melyeket megosztva igyekezett érzékenyíteni azokat a fiatalokat, akiknek elképzelni is nehéz a földönfutóvá lett emberek lesújtó helyzetét. Érzékeltette azt a sokrétű logisztikai problémát, amit menedzselni kell annak érdekében, hogy az ország különböző pontjain fellángoló segítőkészség javai szakszerűen hasznosuljanak és a bajba jutott emberekhez olyan formában jussanak el, ahogyan arra valóban szükségük van.

Ennek fontos mozzanata – bár cseppet sem hálás feladat –, hogy az ömlesztve érkező ruhaadományokat gondos válogatásnak, szelektálásnak kell alávetni. A Nyíregyháza-kertvárosi gyülekezet Bolyai téri létesítményei hetek óta alkalmi raktárrá alakultak, zsákokba gyömöszölt ruhafélék tornyosulnak, de szelektálás nélkül hasznavehetetlenek. A szakkollégisták két délutánt szántak rá, hogy minden zsákból minden egyes ruhadarabot megvizsgáljanak: odaadható, használható, tiszta, praktikus holmi-e.

A segítségnyújtás következő alkalmát a Magyar Vöröskereszt megyei szervezete kínálta fel.
Csengersimán, a magyar-román határátkelőnél vállaltak önkéntes munkát a Magyar Vöröskereszt kötelékében az Evangélikus Roma Szakkollégium tagjai.
Az orosz agresszió elől menekülő ukrán nők és gyermekek tömegei gyakran Románián át érkeznek Magyarországra, hogy aztán Nyugat-Európa felé induljanak. Ezért a záhonyi, barabási, beregsurányi és tiszabecsi mellett a csengersimai átkelőnél is fontos a segítségnyújtás. A Magyar Vöröskereszt 10 órás műszakokban szervezi a segítő munkát: az ország területére érkező menekülőknek ételt, italt, tisztálkodási, higiéniai szereket, babaápolási cikkeket kínálnak.
Molnár Erzsébet intézményvezető péntek hajnali 6 órakor indult Balogh Gábor, Hurai Gergő és Lakatos Magdolna szakkollégistával a román határra. 8 órától 20 óráig dolgoztak: szendvicset, müzliszeletet, vizet, gyümölcslevet, gyümölcsöt osztottak, közben teát, kávét főztek és porcióztak. A kisgyermekkel utazóknak bébiételt, pelenkát kínáltak. A személygépkocsival vagy gyalogosan érkező emberáradat nagyon lassan haladt önkénteseink beszámolója szerint. Az úti okmányok nélkül érkezőket ott, az átléptetéskor látták el ugyanis ideiglenes papírokkal, ami 15-20 percre mindig megállította a biztonság felé igyekvőket. Az önkéntesek általában a sorban araszoló autókhoz vitték az ellátmányt, azért olykor az is megesett, hogy a menekülők jöttek oda a Vöröskereszt sátrához…
20 órakor a csaholci Kóczé Irén a közeli otthonából érkezett váltani, folytatni ugyanezt a segítő munkát. A bátyja hozta, de már akkor maradt is – az éjszakai műszakban tehát a Kóczé-testvérek álltak helyt.
A „nappalosok” 22 órára érkeztek vissza Nyíregyházára. Ez önmagában is magyarázat arra, hogy miért nem tudnak a roma szakkollégisták több ilyet vállalni. A közel 100 km-es távolság mellett az is akadály, hogy az egyetemek nem tekintik igazolt távollétnek a szolgálatukat.
Örülünk, hogy segíthettünk és tudva, hogy a háború tovább pusztít a szomszédos országban, továbbra is nyitottan várjuk a lehetőséget, ahol lehetőségeink szerint érdemit tudunk tenni.

Szakmai programunk fókuszában márciusban a roma identitás állt. Március 11-én Rézműves Melinda néprajzkutató volt a vendégünk, majd 19-én mi látogattuk meg őt Hodászon. A szakkollégisták mostani generációjának is ismernie kell ugyanis azt a sok-sok értéket, melyet ez a mintegy 3000 lelkes nyírségi település megjelenít. Felkerestük a roma tájházat, a Madzagóvoda örökségét továbbfejlesztő Gyerekházat, a görögkatolikus cigány templomot és részesei voltunk a Magyar cigány hősök című vándorkiállítás megnyitásának az Alkotóházban.

 

Rézműves Melinda az első roma származású diplomás volt Hodászon. Az Ő édesanyja volt a legendás Lina néni, aki 1968-ban létrehozta a Madzagóvodát, hogy a telepi gyerekek se maradjanak pedagógiai fejlesztés nélkül. Amikor a néprajz szakos egyetemista a Kárpát-medencei tájházakról tanult, döbbent rá, hogy minden nemzetiségnek, kisebbségnek van, csak a romáknak/cigányoknak nincs tájházuk! A hodászi roma tájházat egy arra alkalmas porta megvásárlásával még Lina nénivel, és édesapjával, Rézműves Mihállyal együtt hozták létre 2001-ben. Rézműves Melinda akkoriban budapesti értelmiségiként tudományos munkát végezett – számos könyv, köztük az első hazai cigány olvasókönyv és munkafüzet szerzőjeként, szótárfejlesztőként, kutatóként dolgozott –, majd a Közművelődési és Vidékfejlesztési Programiroda Egyesület megalapításával visszaköltözött falujába, hogy közösségszervezőként tegyen az övéiért. Létrehozta az Alkotóházat a roma képzőművészet, zene és irodalom bázisaként, számos Európai Uniós-projekt – mint a Nagyapám kincse, a Mirinkle (Gyöngyszemek) – révén aktivizálja a helyi és környékbeli települések lakóit a roma kultúra értékeinek, hagyományainak megőrzése érdekében. Helyi közösségeket szervez, képzéseket hoz helybe, a hodászi roma telepre…

Nem tekintjük véletlennek, hogy az Evangélikus Roma Szakkollégiumnak szinte a kezdetektől volt – néha egyszerre négy – hodászi tagja, de szakmai irányultságuk alapján a társintézményekbe is jutott a hodászi roma fiatalokból! Egyszerre, együtt az identitás megtartásának és a progresszió képviseletének nincs hitelesebb nagykövete és cselekvő építője jelenleg, s ez a mostani találkozáskor is kitűnt az ERSZK-ban. Népismereti előadását erős személyes adalékokkal fűszerezte, beszélt a romani nyelvről, a dialektusok egyenrangúságáról, majd részleteket láttunk a Sorsunk című filmből.

A program második részeként Hodászra látogattak a szakkollégisták. Tanulmányi kirándulásunkat a Tájházban kezdtük, természetesen Rézműves Melinda volt az idegenvezetőnk. Szakszerű értelmezését meghallgatva a romák lakhatási viszonyairól, a hajdani Madzagóvoda portájára vettük az irányt. A zsinórral lehatárolt szabad téren kezdődött Lina néni missziója, erőfeszítéseinek jótékony hatását felismerve építettek oda először egy, majd két csoportszobát az 1970-es években társadalmi munkában… Az ezredfordulót követően máshol létesült korszerű óvoda a roma/cigány kisgyerekeknek, Lina néni hagyatéka pedig nemrég gyerekházként kelt ismét életre a pályázati támogatásból megvalósult felújítás nyomán.

Ezt követően a hodászi romák életének megváltoztatásáért küzdő másik kulcsszereplő, Sója Miklós öröksége következett: a közeli görögkatolikus cigány templomban Kónya Árpád parókus elevenítette fel Sója tiszteletes cigány missziójának elemeit, az áldozatos szolgálat máig érvényes hatásait. Még sokáig hallgattuk volna a történetet, de a Csanády Gábor által tervezett, 1997-ben felszentelt templomból a sürgető telefonhívásra nyargalnunk kellett az Alkotóházba: kezdődne az Együtt szabadon – Magyar cigány hősök című vándorkiállítás megnyitója!

A 32 jeles cigány hőst bemutató roll-up-okat az udvaron állították fel, hogy az épület legnagyobb helyiségében a közönségnek legyen helye – de így sem fért be mindenki. A hiánypótló tárlatot egyébként a Terror Háza Múzeum állította össze, így magától értetődő, hogy hangsúlyos szerepet kaptak az 1956-os forradalom és szabadságharc hős roma/cigány mártírjai, akik többen voltak, mint a romák részaránya a teljes lakosság körében. A kiállítás azonban emléket állít az első generációs roma értelmiség legmeghatározóbb képzőművészeti, zenei, színművészeti, irodalmi hőseinek is, de az úgynevezett hétköznapi hősnek tekinthető pedagógusoknak, szociális munkásoknak, közösségszervezőknek, amilyen Berki Judit, Debre Istvánné, Hága Antónia, Orsós Éva, Kovács Zoltán, Rostás László vagy éppen Rézműves Mihályné Lina. Az ünnepi beszédeket követően Oláh Gergő énekkel tűzdelt motivációs előadása zárta a programot, üzenetére leginkább épp a roma szakkollégisták tudtak rezonálni a teremben.
Köszönjük a hodászi élményeket!

(Az Alkotóház képzőművészeti projektjében készülnek az ablaktáblák, spaletták! Ezek egyikén egy nagyecsedi szakkollégistánk állt modellt. Mutatjuk a galériában!)

 

 

 

„Örökkévaló Isten, 
eléd hozzuk ma nyugtalanságunkat, bánatunkat és haragunkat. A diplomáciai erőfeszítések, amiket annyira reméltünk, nem vezettek célhoz. A brutális erőszak nyelve adja meg a hangnemet. A hataloméhség győzedelmeskedett az értelem felett.
Legyél most Ukrajna népével, akik veszélyben vannak a fegyveres erőszak miatt. Hadd érezzék, hogy az egész világon imádkoznak értük az emberek.
Küldd a lelked az agresszív erőszakért felelősek szívébe. Ráébreszteni őket, hogy az erőszak által mindenki veszít. Nyisd meg a szívüket, hogy megérinthesse őket a sajnálat, amit az erőszak okoz.
Legyél azokkal, akiknek most politikai felelősségük van, és helyes döntéseket kell hozniuk. Teremts nyitott utakat a katonai erőszakkal való szembesítésre, az igazságtalanság elítélésére a hatékony ellenintézkedések és az erőszak megszüntetése érdekében.
Mindannyiunkban erősítsd meg azt, ami életünk alapja: erősítsd meg hitünket, őrizd meg a reményünket, erősítsd meg a szeretetünket.
Benned bízunk – most is. ÁMEN” – Az orosz agresszió hírére reagált így a közösségi médiában is megosztott imában még február 24-én Heinrich Bedford-Strohm, a Bajor Evangélikus Egyház püspöke, aki első szóra elfogadta Pröhle Gergelynek, az MEE országos felügyelőjének magyarországi meghívását.

Heinrich Bedford-Strohm, aki a közelmúltig az EKD, azaz a Németországi Protestáns Egyház tanácsának vezetőjeként is meghatározó szerepet vitt, vasárnap, március 6-án a háború dúlta Ukrajnához legközelebb eső Hajdú-Szabolcsi Egyházmegyébe látogatott Michael Martin egyházi főtanácsos társaságában, hogy a helyszínen tájékozódjon arról, Magyarország és az itt élő evangélikusok hogyan tudnak segíteni a háború sújtotta Ukrajnából menekülőknek, illetve a bajor testvérek miben segíthetnek. Elkísérte Pröhle Gergely országos felügyelő, Kondor Péter, az MEE diakóniáért felelős püspöke, Cselovszkyné dr. Tarr Klára, a MEE OI Külügyi és Ökumenikus Osztályának vezetője, valamint a német média több tudósítója.

Első útjuk Nyíregyházán a Nagytemplomi lelkészi hivatalba vezetett, ahol előbb Zsarnai Krisztián, az egyházmegye esperese adott tájékoztatást a háború kitörésének első hírére megkezdett gyűjtés, az adományok koordinálására érdekében végzett munkáról. Laborczi Géza, a Nyíregyháza-kertvárosi gyülekezet lelkésze, az általa irányított intézmények ide kapcsolódó munkájába nyújtott betekintést: az Élim Szeretetintézmény főzést és elszállásolást, a Luther Márton Kollégium ételt és az önkéntesek elszállásolását, a Joób Olivér Szeretetintézmény ugyancsak főzést és kiszállítást vállalt. Az Evangélikus Roma Szakkollégium tagjai önkéntesként igyekeznek részt vállalni, ahogyan egyetemi kötelezettségeik ezt lehetővé teszik. Kapcsolódik az Emmaus Szeretetotthon is az önkéntesek szükség szerinti elszállásolásában. Az Oltalom Szeretetetszolgálat pedig az egész tevékenység motorját adja, mert itt van az a hozzáértés, ami képes a felajánlásokat és a szükséget összehozni. Három határmenti településsel tartanak intenzív kapcsolatot, Lónyáról, Tiszabecsről és Kölcséből naponta kapnak pontos szükséglet-listát, aszerint költenek a folyamatosan érkező pénzbeli adományokból és másnap oda szállítják, ahol már számítanak rá… Üres járat nincs, mert a visszaúton gyakran fuvarra váró menekültekkel telik meg a jármű. Az Oltalom koordinálja a gyülekezet tagjainak egyéni szállás-felajánlásait is.


Késő délelőtt Strohm püspök a tiszabecsi határátkelőnél tájékozódott, ahol egyébként ezekben a napokban érzékelhetően lelassult a forgalom. Nincs pontos és ellenőrzött információ az okokról, de érzékelhetően kevés jármű, kevés gyalogos érkezik.
Ezt tapasztaltuk Kölcsén mi is, ahová az Evangélikus Roma Szakkollégium négy diákjával érkeztünk vasárnap délelőtt. Az ERSZK tagjai folyamatos készenlétben állnak Ukrajna megtámadása óta, hol van szükség önkéntesekre.

 

A legkeletibb evangélikus végvárnak is nevezett Kölcsén az általános      iskola tornatermét alakították hozzá a helyzethez: most egy 14 tagú, kárpátaljai magyarajkú cigány csoport húzza itt meg magát. Az előtérben rendezkedtek be az ellátásukra, ásványvizek, kekszek, csokik állnak toronyban, tisztító és fertőtlenítő szerek folyamatos használatra készen, ételszállító edények a kiszolgáló asztal mellett, műanyag tányérok, evőeszközök. Mindenünk van, mondják a róluk gondoskodók, megmutatva az adományraktárakat is. Meleg ebédet az evangélikus parókiáról kapnak, pontosabban a Pap Túrja Túraközpontban berendezkedett Szarvasról érkezett önkéntesektől: az Ótemplomi Szeretetszolgálat hat önkéntesének vállalása ez, tudjuk meg később Tóth Attila helyi evangélikus lelkésztől. A tornateremben önkénteskedő – önkormányzati alkalmazott – asszonyoktól pedig azt, hogy a korábban érkezett menekültek vagy tovább mentek az ország belseje felé rokonokhoz, ismerősökhöz, vagy visszafordultak. A napok óta itt időzők rokonok sok gyerekkel, hozzájuk tartozik az a kismama is, akinek az országhatáron ácsorogva folyt el a magzatvize, és azonnal a fehérgyarmati kórházba szállították. Az újszülött és az anya jól van, az apa a két nagyobb gyermekkel várja őket a matracokkal berendezett tornaterembe napokon belül…


Itt, a tornaterem előtt találkozunk Heinrich Bedford-Strohm püspökkel és kísérőivel, a bajor tartományi püspök ugyanis fokozott érdeklődést mutat az evangélikus roma-misszió iránt is. Kölcsében különös kontraszt, óriási kulturális különbség tárulhatott fel előtte: hisz a Kárpátalján a településeken kívül sátortáborban, vándor életmódot élő cigányokkal váltott szót helyzetükről, reményeikről, majd angolul társalgott roma egyetemistákkal…
Kölcsében sok apró részletre is kiterjedő beszélgetések folytak, Laborczi Géza Balku Pál polgármesterrel is szót váltott – az újszülött híre pedig nagy nyugtalansággal töltötte el a lelkészt: nem kezdődhet tornateremben egy új élet! Még a helyszínen összeállt a mozaik sok kis darabja, amint kijönnek a kórházból, a két nagyobb gyerekkel és az édesapával egyesített család beköltözhet Nyíregyházán abba a házba, amit gyülekezeti felajánlásként tartogattak talán épp ilyen helyzetre. Az Oltalom szakemberei pedig dolgoznak tovább, hogy a többi menekült is elhagyhassa a tornatermet mielőbb, keresik számukra a megfelelő befogadást. Akkor majd a kölcsei polgármesteri hivatal is lélegzethez jut az elmúlt napok folyamatos készültségi állapota után.


A bajor püspökkel töltött pár óra alatt sokféle felismerés melegítette át a lelkünket. Megtapasztaltuk, hogy a határmentén élők milyen magától értetődő természetességgel fogtak össze a menekülők megsegítése érdekében. Egyháziak, civilek, karitatív szervezetek késlekedés nélkül álltak bele a humanitárius katasztrófa elhárításába. A távoli Németországban pedig nem elégszenek meg csak a hírekkel, átérezve az itt zajló események drámai súlyát, látják a szükséget, és kinyilvánítják, hogy az itt segítők számíthatnak a távolabb lévők tevékeny támogatására is. „Ez az empátia forradalma, amelyet jelenleg Európában tapasztalunk, és amely váratlan módon összehozhatja ezt a megosztott Európát. Annyi őszinte együttérzés mindenhol. Emberek, akik spontán segítenek.” – nyilatkozta a Zeit-nek Heinrich Bedford-Strohm az ukrán magyar-határon tett látogatásáról. Nyilatkozatát így zárta: „A végén – meg vagyok győződve – a katonai agresszió brutális ereje nem fog győzni. A végén az nyer, amit az ukrán-magyar határon tapasztalok: az emberiesség ereje. Az empátia megnyugtató és inspiráló ereje. A soha el nem oltható vízió egy olyan világról, amelyben minden ember méltóságban élhet, és amelyben az erőszakot végre legyőzték. Mi, keresztények ezt a látomást összekapcsoljuk az Isten által megígért új éggel és új földdel, amelyben minden könnyet letöröltünk, és amely már itt és most látható.”


Az Evangélikus Roma Szakkollégium négy tagjának maradandó élmény és fontos tanulás volt ez a találkozás, személyes példamutatás.

https://www.evangelikus.hu/hireink/itthon/telt-hazas-jotekonysagi-hangverseny-a-deak-teren