Vitaest sorozat: Kisebbségi lét

 

A tolerancia és az empátia fájó hiánya? Az is. De még ha csak az lenne! A helyzetet nehezíti itt-ott a súlyos előítéletesség: hogy mifelénk előszeretettel folyamodnak az emberek a stigmák, matricák szerinti eligazodáshoz. Oly bonyolult a világ, hát egyszerűsítenek sokan a döntéskényszereken, ahogy csak lehet… És akkor még a rettenetes rasszizmus okozta a „tömegbalesetekről” nem is szóltunk…

 

Hogy a kisebbségi létbe születettek miféle stratégiákhoz folyamodhatnak az enyhébb és súlyosabb traumák elviselése, túlélése érdekében, arról kinek-kinek megvan a maga lesújtó tapasztalata, az együttélés/egymás mellett élés társadalmi problémáit boncolgató, tekintélyesre nőtt szakirodalomról nem is beszélve. Van tehát felhalmozott tudás. De ez vajon hozzásegíti-e a most készülődő, leendő cigány/roma értelmiségit a megküzdés képességéhez?

A felsőoktatásban tanuló, sokféle hátrányos helyzettel viaskodó fiatalok kéretlenül is sokféle receptet kapnak, mit kell tenniük, hogyan kell teljesíteniük ma, hogy holnap elérjék céljaikat. Többnyire a többségi társadalomhoz tartozó, jó szándéktól fűtött szakemberek fogalmazzák meg elvárásaikat, írják körül a szükséges paramétereket, csak ritkán belegondolva, hogy amit kirónak, az nyílegyenesen az asszimilációhoz vezet… Erős hajlamunk van rá, hogy a problémákat kizárólag a többség nézőpontjából szemléljük. És akkor szükségszerűen csak azt látjuk problémának, ami onnan annak látszik…

Lázár Péterrel, a Kedvesház-padagógia kidolgozójával a szakkollégisták többsége már az előző tanévben találkozott. Az akkor terítékre vont tematika – a cigány gyerekek iskolai sikerességének akadályait boncolgató együttlét – sok lényeges mozzanatra rávilágított, hogyan ítéli alacsony társadalmi státuszra a legnagyobb hazai kisebbséget az iskola. Bőven maradt megbeszélni való mégis. Lázár Péter, az állami gondoskodásban, intézeti létben nevelkedett cigány fiúból hogyan lett négydiplomás, önálló pedagógiai műhely teremtésére képes, kreatív és alkotó értelmiségi? Még felületesen és távolról szemlélve sem nyílegyenes út az övé, saját vallomása szerint is sokszor bukott el… Hogyan állt talpra, honnan vette hozzá az erőt, mibe tudott kapaszkodni?
Hogy a roma szakkollégisták életét mi minden nehezíti, mi minden vonja el erőiket az optimális előrehaladástól, félig-meddig tabu. Csak kisebb-nagyobb körben, egy-egy pillantásra engednek egymásnak is betekintést abba a batyuba, amit hordozniuk kell, mert a szakkollégiumba is szükségszerűen beoson az a sokféle megosztottság, ami a hazai cigány társadalmat is sújtja. Mintha még egymás előtt is szégyellniük kellene azt, ami pedig nem az ő szégyenük. Ők csak beleszülettek, még nem tehetnek semmiről! Pedig közösen könnyebb elhordozni ezeket a terheket!

A Széna téri Evangélikus Kistemplom szakrális terében mintha magától értetődővé vált volna mindez. Egyszeriben értettük egymást. És nem volt vita. Nem feszültek egymásnak érvek és ellenérvek. Indulatok pedig végképp nem. Könnyfakasztó érzelmek inkább. Pillanatok alatt teremtődött egyetértés a helyzet súlyosságáról, nehézségeiről és a kitűzött célok helyességéről… Újabb és újabb, egymást erősítő adalékok hangzottak el, miért kell folytatni mégis és hogyan lehet.

dav

Programunk a Nemzeti Tehetségprogram támogatásával valósult meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .