A szemeszter első felében döntések és választások nélkül, nyílegyenesen haladtunk a korábban meghatározott úton, egészen április közepéig. Miután „letettük a keresztet”, vagyis lezártuk a Passió bemutatásáról szóló nagy projektünket, májusban előbb romológiát, majd a munkavállalást segítő tréninget ütemeztünk be a szakmai műhelymunkába.

 

Május 12-én, pénteken Ratkó Lujza „Vágósan vagy pattogósan” címmel a felső-Tisza-vidéki cigányság néptánchagyományaival ismertette meg a szakkollégistákat. A néprajztudományok kandidátusa, főiskolai docens, a Nyíregyházi Egyetem Zenei Intézetének oktatója – aki kevéssel előtte, a Tánc Világnapján a Művészetek Palotájában vette át a Magyar Táncművészek Szövetsége által adományozott „Tánctudományért”-díjat – előbb a Martin György és kutatócsoportja által végzett hatalmas gyűjtőmunka jelentőségéről beszélt. Nekik köszönhető, hogy az MTA Zenetudományi Intézetében mintegy 1000 tánc 4000 táncfotóján, 11 ezer méter filmen tanulmányozható az ötvenes évekből. A Kállai kettős Néptáncegyüttesben inspirálódott Ratkó Lujza egyetemistaként, a nyolcvanas években szegődött Martinék nyomába saját gyűjtőmunkájával, aminek fontos helyszíne volt Nagyecsed, és meghatározó élménye a cigány tánc. Mesélt a legendás Fekete szemek és a Kalyi Jag együttesről, a nagy figurázós tancosról Balogh Béláról, vagy a hasonlóan virtuóz – és manapság Hollandiában élő – dr. Balázs Gusztávról. Az egyes táncok sajátosságait az eredeti filmfelvételekkel illusztrálta, beleszőve az adott kor életmódjából fakadó sajátosságokat, a tánchoz kötődő illemszabályokat, és hogy hogyan adták át régen gyerekeiknek ezt a kultúrát, tánctudást a roma közösségekben. Ennek eleven példája egyébként nagyecsedi szakkollégistánk, Lakatos Filip Csaba – az ő táncával zárult dr.Ratkó Lujza érdekes előadása.

Szombaton az Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány „Én jövőm” című, a fiatalok munkavállalását támogató vállalati programján vettek részt a szakkollégisták. Az Uccu Alapítvány 2010 óta dolgozik az informális oktatás, a társadalmi párbeszéd, az önkéntesség és a közösségfejlesztés területén. Legfőbb céljuk, hogy csökkentsék a romákkal kapcsolatos tévhiteket és előítéleteket a békés együttélés érdekében. Abból indulnak ki, hogy az elfogadás hiánya többnyire az ismeretek hiányából ered. Szénási Szilvia, az Uccu ügyvezetője tehát a bemutatkozó, „jégtörő” szakasz után a romákkal kapcsolatos ismeretek felidézésére és kiegészítésére fókuszált a csoportmunkában megvalósuló feladattal. Majd a népismeret után jöhetett az önismeret, ami pedig a munkaerőpiaci esélyek szempontjából épp olyan fontos, mint tisztában lenni a munkaadó elvárásaival… A tréning zárószakasza olyan praktikus tudást igyekezett átadni, mint a jó önéletrajz formai követelményei, vagy az állásinterjún a jó bemutatkozás szempontjai. Az élvezetes programnak csak a fogyó idő volt az ellensége, viszont dossziéba rendezve mindenki kézbe kapta a legfontosabb ismeretek vázlatát, némi ajándékkal még emlékezetesebbé téve az Uccu-val való találkozásunkat – ezúttal is köszönet érte, a programot támogató multunacionális nagyvállalatnak is!

Kihasználva, meglovagolva a tréning keltette motivációt, májusban tartottunk egy külön kommunikáció órát kifejezetten az önéletrajz, illetve a hivatalos levelek, kérvények műfajáról. A zárthelyi dolgozatok és beadandók erdejében nem volt egyszerű a szervezés, de a nyári munkák zaklatott keresése kellően felértékelte azt a lehetőséget, hogy alaposan kivesézzük a jó megoldásokat és a leggyakrabban elkövetett hibákat.

Egyébként a szombati tréningről néhányan nyomós indokkal maradtak távol: képviselték az Evangélikus Roma Szakkollégiumot Budapesten a Fasori gimnáziumban, illetve templomban megtartott VIII. Protestáns Cigánymissziós Konferencián. A „Boldogok, akik békét teremtenek…” címmel és témával szervezett rendezvényen a baptista, az evangélikus, a metodista, a pünkösdi és a református felekezetekből érkeztek résztvevők egy közösségben, hogy dicsérettel és hálaadással forduljanak a béketeremtő Isten felé.

A májusi krónikához tartozik, hogy új kurzusokkal folytatódott az angol nyelvoktatás kezdő és haladó csoportokba szerveződve, folytatja munkáját a bibliakör és újra felértékelődött a tanodai, középiskolai, egyházi intézményekben végzett önkéntes munka. Érzékeljük, hogy végét járja a tanév, szakkollégistáink minden igyekezetükkel a vizsgaidőszakra fókuszálnak, s ebben nem zavarjuk, hanem támogatjuk a fiatalokat. Azért vannak még terveink a szemeszter lezárása előtt!

 

 

 

Csak szuperlatívuszokban beszélhetünk legutóbbi szakmai kirándulásunkról: folytatva a „jó gyakorlatok” megismerését, május 7-én a szatmári tájegységbe látogattunk. Mátészalkán a Képes Géza Általános Iskola pedagógiai programjával, míg Nagyecseden a helytörténettel, benne a többség-kisebbség békés együttélésének példájával ismerkedtünk. Élményekkel teli, feledhetetlen nap volt!

 

A lakótelepi közegbe simuló, 40 éve épített „szabvány iskola” kívülről semmi különlegeset nem hirdet magáról, de már az előtérbe lépve sejtéseink támadhatnak. Itt Vastag Andrea intézményvezető-helyettes előbb rólunk tájékozódott, hogy aztán jó pedagógushoz illőn ránk szabja mondanivalóját.

A mátészalkai Képes Géza Általános Iskola néhány éve nehéz helyzetbe került, amikor a város másik három felekezeti fenntartású iskolája határozott szempontok alapján válogatni kezdett a gyerekek között: az összes hátrányos helyzetű, állami gondoskodásban nevelkedő, problémás vagy egyszerűen csak roma származású gyerek egyszerre zúdult az egyetlen állami intézményre, melynek épp nyugdíjba ment korábbi igazgatója. Így került helyzetbe a városszerte ismert és köztisztelettel övezett Pénzes Ottó, aki az iskola történelemtanára tankönyvfejlesztőként, civil szervezet vezetőjeként Mátészalka kulturális életének szervezőjeként, és helytörténetének kutatójaként, mindig is karakteres személyiség volt. Bár az igazgatósághoz sok ambíciót nem érzett, saját felelősségével szembe nézve, értelmiségiként nem tehetett mást, mint hogy tesz egy kísérletet a hajdani elitiskola feltámasztására. Személyében fantasztikus pedagógust, koncepciózus vezetőt ismerhettünk meg, mikor pedig végigvezetett bennünket iskoláján, egyik ámulatból a másikba estünk: „Van ilyen állami iskola Magyarországon?” Koncepciójának ismertetése kereteinket szétfeszítené, ezért hivatkozásokkal élünk: (Pénzes Ottó
Képes Géza Általános Iskola ) , de ami a ránk gyakorolt hatást illleti, van miről beszámolni.

A nálunk tanuló egyetemi hallgatók meghatározó élménye, mennyire nincs összhangban manapság – az iskolában sem -, a szó és a tett! A hangzatos programnyilatkozat és a mindennapi valóság! A Képes Géza Általános Iskola fantasztikusan attraktív és esztétikus megjelenése, a minden szegletben megnyilvánuló kreativitás és az iskolaközösség pedagógiai elkötelezettsége tökéletes összhangot mutatott, a legkiábrándultabb, fásult és szkeptikus szakkollégisták is őszinte odaadással és figyelemmel, lelkesülten hallgatták az itteni élet bemutatását. Mit jelent a rendpártiság, a pedagógusközpontúság ott, ahol egyébként az első szabály minden iskolai polgár számára, hogy a gyermekek emberi méltósága, önbecsülése mindenek előtt védendő érték… A pedagógusok autonómiájának, szakmaiságának védelméből mi következik? Hogyan nevel a környezet? Mit ad a Csak-csoport a leghátrányosabb, esélytelenebb gyerekeknek? A látottak alapján számunkra nem volt kétséges, amit egyébként felmérések is igazolnak, hogy a környék iskolái közül a legtöbb pedagógiai hozzáadott értéket a Képesben produkálják! Bármeddig hallgattuk volna Pénzes Ottót, különösen is a saját szaktantermében a végére hagyott elképzelését a mostani cigánytelep helyén létrehozandó majdani Cigánykertről, de Nagyecseden már vártak ránk…

A Rákóczi Ferenc Városi Művelődési Ház és Könyvtárban Zoltán-Borzován Eszter néprajzkutató, a Berey József Helytörténeti Gyűjtemény tagintézményvezetője és régi kedves ismerősünk, Balogh Mariann óvodapedagógus, a Lippai Balázs Roma Szakkollégium alumni diákja fogadott bennünket. A közös ebédre befutott a nagyecsedi Lakatos Filip szakkollégistánk családja, csak hogy saját készítésű bodaggal járuljanak hozzá az asztali örömökhöz – ezúton is hálásan köszönjük!

Innen a Berey József helytörténeti múzeumba vezetett utunk, Zoltán-Borzován Eszter pedig elkötelezett és nagytudású idegenvezetőnek bizonyult, mikor a hajdani Báthory-birtok múltját, az ecsedi láp, az egykori vár sajátosságait, a helyi földesurak viselt dolgait, a helyi életformát és annak ránk maradt tárgyait ismertette meg velünk. Mint megtudtuk, az itteni cigányoknak már egy 1703-ban kelt Bercsényi-levélben nyoma van, s talán az egykori láp okozta elszigeteltség, elzártság az oka, hogy messzire nyúlnak a békés együttélés hagyományai. 2017-ben a nagyecsedi táncok – magyar és cigány – együtt lett a szellemi örökség része! Megnéztük a helyi cigány-szobát, melyet az itt élő roma családok féltve őrzött relikviáival, ruhadarabokkal, berendezési tárgyakkal és fotókkal gazdagítottak.


Aztán a közeli és nagyon impozáns, 1900-ban felszentelt református nagy-templomba vezetett az utunk, majd közös fagyizással rövid pihenőt iktattunk a programba, hogy újult erővel és kíváncsisággal tekintsük meg a nagyecsedi vízügy-technikatörténeti múzeumot. Az 1888-as nagy árvíz nyomán létesített gőzüzemű átemelő szivattyútelep még úgy is lehengerlő látvány volt, hogy szakkollégistáink között kevés a műszaki pályára készülő fiatal.