A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévének alkalmából meghirdetett pályázatok egyikén a nyíregyházi Evangélikus Roma Szakkollégium (ERSZK) is lehetőséget nyert, hogy a Szolyvai Emlékparkba látogatva ismerje meg a történelem egy sötét, a magyarság számára pedig feldolgozhatatlanul fájdalmas fejezetét. 2016. október 8-án a Nyíregyháza-Kertvárosi Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyházközség tagjaival utaztak a roma szakkollégisták Kárpátaljára az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő anyagi segítségével. Előbb Beregszászon, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Győr-termében hallgattunk meg előadást a „málenkij robotról”, majd az Evangélikus Roma Szakkollégium bemutatkozása következett. A kárpátaljai magyar közösségek pedagógusai, lelkészei között is szép számmal akadnak olyanok, akik a romák integrációjáért dolgoznak, ők nem csak az ERSZK munkája, programja iránt érdeklődtek, de a szakkollégium tagjainak egyéni története, élethelyzete, motivációi iránt is.
Jobbnál jobb jelzők végzik a szövegszerkesztő törlő billentyűje alatt, mert egyik se jó ennek a Kárpátalján töltött napnak a jellemzésére. Amelyik hűen körülírja a történéseket, nem mond semmit az élmények mély érzelmi sokkjáról, s amelyik visszaadja a lélek bugyrainak háborgását, nincs tekintettel a megismerés örömére…
A roma szakkollégisták már mind az Európai Unióban szocializálódtak, a trianoni traumából annyi van a tudáskészletükben, amennyit a mai oktatásügy – a középiskola végétől sürgetve, végigszáguldva a XX. század zűrzavarain – engedett megismerni. Mi sem jellemzőbb, mint hogy a felkerekedés izgalmában még a buszról közreadott szelfik Ukrajnát jelölik úti célként, mert nem jön a szájukra, ami az előttük járó nemzedékeknek magától értetődő: Kárpátaljára látogatunk. Igen, útlevéllel! Nincs semmi fogalmuk arról, hogy a történelmi Magyarország négy vármegyéje – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros – az első világháború óta mintegy 17 államalakulatot, politikai fordulatot élt meg, akad köztük olyan is, mely alig pár órára volt érvényes, de a nemzetek kohójában csak lassan enyészett el ennek a területnek a magyar dominanciája. Alapos a határellenőrzés, ám aztán Esze Tamás, Rákóczi Ferenc lábnyomán lépkedünk, az ákombákomnak tűnő, a fiataloknak ismeretlen cirill betűk fölényének ellenére is hetykén köszön ránk az Arany Páva kaszinó cégére, avagy a M.Kir. Törvényház címere. Elcsodálkozni sincs érkezésünk a patinás épületben, ahol a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola működik, máris kezdődik a Malenkij robot 1944-53 című előadás.
Molnár D. Erzsébet, a főiskola Történelem és társadalomtudományi tanszékének adjunktusa a II. világháború hadi eseményeibe ágyazva jelölte meg az okokat, melyek mintegy 8 ezer kárpát-medencei magyar civil tragédiájához vezettek. Az óriási háborús veszteségeket szenvedett Szovjetunió újjáépítésének munkaerő-szükséglete ezek közül csak az egyik, s nem is a legfontosabb. A Budapest ostromával elvesztegetett 51 nap miatt mentette a bőrét Malinovszkij marsall Sztálin előtt azzal, hogy megfelelő mennyiségű hadifoglyot produkált, a magyar civilek összefogdosásának elsődleges oka tehát a hadifogoly-létszám kiegészítése volt. Ehhez jött a kárpátaljai magyar településeken az etnikai tisztogatás, a nemzetiségi összetétel megváltoztatásának szándéka, és a megtorlás az 1944. novemberi manifesztummal bűnösnek bélyegzett magyarokon és németeken. Csak így érthető, miért volt oly értéktelen ezeknek a férfiaknak az élete, miért tették ki őket annyi szenvedésnek, megaláztatásnak, betegségnek, ínségnek a szovjet lágerekben; miért fedte a szigorú hallgatás homálya a történteket egészen a Szovjetunió széthullásáig.
A rendszerváltás óta tudományos igénnyel feltárt, a túlélők elbeszéléseiből, az áldozatok naplóiból, lágerverseiből rekonstruált eseménysor elborzasztja az embert: a háromnapos „kis munka”hazugsága nyomán az egész Szovjetuniót behálózó láger-rendszer jött létre, az európai részen a tömegével deportáltak Gupvi-lágerei, a távol-keleten a koncepciós perekben politikai okból elítéltek Gulágjai. A veszteséglista talán sohasem lesz teljes, az elhurcolt ártatlanok legalább egy harmada tömegsírban végezte. 1944. november 2-án, a szovjet csapatok által felszabadított Nyíregyházáról 2300 civilt deportáltak, köztük rengeteg szolgálat közben elfogott vasutast, postást, és azt a Soltész István evangélikus tanítót, aki önként csatlakozott, hogy segítsen az embereknek…
A szolyvai hadifogoly gyűjtőtábor helyén a málenkij robot elszenvedőinek, illetve a szovjet megtorlás és a sztálini terror áldozatainak közadakozásból létesített emlékparkot 1994 novemberében avatták fel. Mire az emlékparkhoz kanyarodott autóbuszunk, már tisztában voltunk Nyugat-Ukrajna, Kárpátalja történelmi múltjával, mindig, így manapság is bonyolult geopolitikai helyzetével, kultúrtörténeti emlékeivel és értékeivel – kitűnő házigazdára leltünk ugyanis Molnár László idegenvezetőben. A fekete márványtáblákon sorakozó több ezernyi név láttán a megrendülés alkalma jött el…
Dupka György: „Uram… Segíts haza minket…!” címmel, 2014-ben kiadott kötetéből hangzottak fel lágerversek, fohászok, naplórészletek, melyek révén valaki fiává, apjává, szerelmes férjévé, megelevenedő személyiségekké lettek azok a férfiak, akik mit sem sejtve indultak otthonról háromnapi élelemmel 1944 novemberében, vagy az utcáról zsuppolták őket vagonba. A megemlékező tanulmányút nyíregyházi résztvevői közös imával, koszorúval rótták le kegyeletüket.
(Megjelent az Evangélikus Élet Magazin 81.évf. 45.szám, 2016. november 13.)
