Az önkéntes munkának sokféle formája létezik, de nehéz igazodni a korona-vírus okozta megváltozott helyzethez. Bezártságra, a személyes találkozások korlátozására ítélve nem könnyű kitalálni, hogyan tehetjük magunkat mégis hasznossá! Mutatjuk, hogyan kezelték a kihívást szakkollégistáink.

Az Evangélikus Roma Szakkollégium tagjai – mivel egyetemisták – folyamatosan kapják az otthoni karanténban elvégzendő feladatokat. Ahhoz, hogy egyetemi tanulmányaik követelményeinek meg tudjanak felelni, az egyes tárgyaikat teljesíteni tudják, megannyi tananyagot juttatnak el hozzájuk a Neptun-rendszerben, s oktatóik egyúttal gondoskodnak arról is, hogy teljesítményüket értékelni lehessen a szemeszter eredményes lezárása érdekében. Természetesen szakonként, karonként, egyetemenként más-más elvárással találják szemben magukat a fiatalok, beszámolóikból, cseteléseinkből azonban bizton tudható, hogy jellemzően nem unatkoznak. A végzéshez közeledő, szakdolgozatot író, államvizsgára készülő szakkollégistáinkra ez különösképpen igaz.
A képet színesíti, hogy az ERSZK-tól is folyamatosan kapnak feladatokat: megtanulandó anyagot és az elsajátítást demonstráló, beadandó munkát is elvárunk.

Sajátosságunk, hogy a társadalmi felelősségvállalás kötelezettségét különösen preferáljuk, az Evangélikus Roma Szakkollégium tagjai havonta 10 órányi önkéntes munkát végeznek annak érdekében, hogy a maximálisan megszerezhető ösztöndíjban részesüljenek. A korona-vírus okozta veszélyhelyzetben, amikor gyakorlatilag leállt az életünk, elég nagy kihívás az önkéntes munka teljesítése – másrészt pedig a szolidaritás jegyében talán még sosem volt akkora szükség az önkéntességre, mint éppen ebben a helyzetben. Felismerve, milyen nagy kockázatot jelent a hátrányos helyzetű gyerekek tanulmányi eredményességére az iskolák bezárása, a digitális szakadék, arra buzdítottuk kezdettől a szakkollégistákat, hogy segítsék a környezetükben – családjukban, rokonságukban, szomszédságukban – élő kisebbeket az iskolai előmenetelben. Okunk van azt gondolni, hogy a mi bíztatásunk nélkül is megtették volna, hisz a már egyetemista fiatalok tisztában vannak a tanulás jelentőségével, a társadalmi mobilitásban – a felemelkedésben – betöltött szerepével, ugyanakkor kötődnek úgy sajátjaikhoz, hogy megteszik, amit lehet, pusztán hogy segítsenek. De hogy mindezt dokumentálják is, azt kérnünk kellett…

A karanténtanulás segítése mellett, néhányan karitatív szolgálatba is bekapcsolódtak: önkormányzatok, intézmények, illetve civil szervezetek segítő munkáját erősítették. Adományt, meleg ételt, kinyomtatott házi feladatot kézbesítettek dacolva a veszéllyel.

Fotóalbumunk arról mesél, hogyan segítik a szakkollégisták környezetükben a kisebbeket, hogy a karanténoktatás ne jelentsen végletes és végleges leszakadást a hátrányos helyzetű, szegregált viszonyok között élő gyermekek számára, illetve hogyan támogatják a rászorulókat az elemi szükségletek kielégítésében. Büszkék vagyunk a szakkollégistákra!

A tavaszi időszak legfontosabb mozzanata lett volna Jézus szenvedéstörténetének, a Passiónak a színpadra állítása az Evangélikus Roma Szakkollégiumban. A szakkollégisták egy „nagy generációjának” jutalomjáték lehetett volna –Balázs Dávid Jézus szerepében, de Lakatos Magdi, Balogh Roli, Balázs Bianka … végzés előtt még egyszer… A fellelkesült újak csalódásáról most nem is beszélve…


Nehéz szívvel engedtük el a vágyainkat, s fordítottuk át karantén-viszonyokra a Passió történetében rejlő megannyi lehetőséget. A fiatalok azt a feladatot kapták, hogy éljék bele magukat valamelyik bibliai alak helyzetébe, és egyes szám első személyben meséljék el történetüket. A beadott dolgozatokban megelevenedett természetesen Jézus, Mária, egy-egy római katona, de érdekes módon a hatalmat képviselő Pilátus és az árulóvá lett Júdás mozgatta meg leginkább a szakkollégisták fantáziáját. Íme, néhány példa a jobbnál jobb írások közül:

 

Balázs Bia: Mária

Én vagyok a nő, aki ajándékul kapta azt a kiváltságot, hogy világra hozza Őt. A nő, aki a legnagyobb lehetett az asszonyok között, míg édesanyjának tudhatta őt a Megváltó.

Áldott vagyok az asszonyok között, hogy az én szárnyaim alatt lett férfivá az élő Isten fia. Áldott vagyok, hogy én táplálhattam, hogy ringathattam a karomban, én vagyok aki láthattam első lépteit, aki hallhatta első szavait, majd első bölcseleteit.

Nem csak a legáldottabb, de a legbüszkébb lehettem, látva, hogy gyógyította a betegeket, a bénákat, a vakokat. Az én fiam az, aki a bűnösökkel evett egy asztalnál, hogy megnyerje őket az örök életre. Láthattam, hogy tömegek követik őt hallva a csodákat, amit keze nyoma hagyott. Az az áldott, szent keze… Hányszor megvigasztalt…

Én vagyok az édesanya, aki úgy hozta világra gyermekét, hogy tudtam… Végig tudtam, hogy mennyi szenvedés vár majd rá. Hogy mennyi fájdalmat, megaláztatást fog majd elviselni. Én vagyok az az anya, akinek szíve nem csak a legnagyobb örömmel, de a legnagyobb fájdalommal is van tele. De tudom, hogy ennek így kell lennie az Úr, a mi Mennyi Atyánk nevében. Csak az Úrba vetett hitem az, ami segített, hogy felnőjek ehhez a feladathoz. Az Úr az aki formált engem, aki méltóvá tett erre.

Most pedig itt állunk a Golgotán. Leírhatatlan a fájdalom, amit érzek. Tudtam, hogy szenvedés a sorsa a Földön, de ez a látvány.. Szörnyű fájdalmat érzek a szívemben. Drága Jézusom. A föld is ketté hasadt utánad. Segíteni nem tudtam, de végig, az első pillanattól kezdve, hogy tudtam a szívem alatt vagy, melletted álltam, támogattalak. Ott voltam, láttam, és veled együtt szenvedtem. Az én csuklómban érzem még most is a szögek helyét. A korbácsütések sebeit, minden fájdalmadat.

Elvégeztetett… A Golgotára vezető úton is csak egyet tudtam mondani: „Itt vagyok gyermekem.” Az első pillanattól kedve az utolsóig. De tudom, hogy jó az Isten, és látlak még. Egy olyan helyen, ahol nem utolsó vagy az emberek között, hanem te leszel a királyok királya. S az én szívem majd ott nyugszik meg igazán.


Mátyók Dominika: Mária

A nevem Mária, de valószínűleg sokatoknak úgy vagyok ismert, mint Szűz Mária, hisz a Szentlélek által a méhemben fogant egy fiúgyermek, Jézus. Jézus mára már férfivá érett, és folyamatosan járja a világot, gyógyít és Isten igéit adja tovább szerte a világon minden embernek. Számos tanítványa is lett, akiket előszeretettel okít és adja át minden tudását nekik – bizakodva benne, hogy folytatni tudják majd az ő általa kapott tanításokat és terjesztik Isten igéjét.
Éjszaka Isten szólt hozzám, hogy itt az idő, Jézus útja célba ér nemsokára. Tudtam, hogy ez Isten akarata, ami be fog következni, de megvoltam rémülve a tudattól, hogy el fogom veszteni a fiam, Jézust. Így rohantam Jeruzsálembe, ahol egy hosszú út végre érkeztem, ahol rengeteg ember van és kiabálnak. Körbe kérdeztem a síró asszonyokat, hogy mégis mi ez a tömeg, mi ez a hely és mi ez a “Zsidók Királya” mondat, amit ennyire skandálnak? Az asszonyok nagy sírások közepette mutogattak egy emberre, kinek vállán egy kereszt volt és az úton a kereszt húzásának a nyoma látszódott. Nem értettem a helyzetet, sajnáltam azt az embert, akit vittek, de nekem egy dolgom volt: megtalálni a fiamat! Azonban egy olyan váratlan esemény következett be, amire egyáltalán nem számítottam. A fiam volt az… Ő vitte a keresztet, Őt átkozták el, Őt kívánták a pokolba, Őt, aki annyi mindent tett meg értük és mégis Ő az, aki szenved. Mérhetetlen fájdalom töltött el, hisz Ő nem ezt érdemelte… egyszerűen a sírást nem tudtam abbahagyni, csak záporoztak a könnyeim.

Déli 12 óra lehetett, amikor Jézus felért a Golgotára, és ráfektették egy keresztfára és oda szegelték és onnan nézett le rám lázasan csillogó szemekkel… A szívem szakadt meg, hogy így kellett látnom a Fiamat.
Három óra körül lehetett… a fiam látszólag már csak egy dologra várt, mégpedig, hogy véget érjen a szenvedése… aztán így szólt. „- Atyám kezedbe ajánlom a lelkemet!” Isten magához vette a Fiam, beteljesült, amit elrendelt az Úr… De a fájdalmam nem szűnt meg és csak tovább sírtam. Amint ezeket a szavakat kimondta, a fiam meghalt. Elszállt belőle az a maradék csepp élet is, meghalt… Az én egyetlen kis fiam most már halott… Elcsendesedett a tömeg, beborult az égbolt, ekkor a templom függönye kettéhasadt, a sziklák megrepedtek és sötét éjszaka borult az egész világra. Mintha minden az én fiamat gyászolná. Csak az én sírásom hallatszott, amit nem bírtam visszatartani, de nem is akartam. Letérdeltem a kereszt elé és kiadtam magamból mindent. „Áldott Szent Fiam, miért tették ezt veled? Tudom, atyád akarta így és atyád akarata szerint történt minden. Te pedig engedelmes voltál neki mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Nagy árat fizettél az emberek lelkéért. Nyugodj most már békében drága fiacskám, nem bántanak téged, de tudom, te megbocsátottál nekik.” Ezekkel a szavakkal köszöntem el a fiamtól, kit leszedtek a keresztről, és elvittek egy sziklába vájt sírba, amit katonák őriztek.
A lelkemben mérhetetlen szomorúság volt, de már tudom, Isten akarata volt ez mi értünk, értünk szenvedett meg Jézus Krisztus fent a Golgotán.


Hurai Gergő: Katona

A nevem Gergő és én egy római katona vagyok. Felesküdtem a Császárra és mindenkit, aki a császár ellen van, azt megvetem. A szüleim egyszerű kereskedők voltak, akik mélyen vallásosak voltak, de én sosem éreztem magaménak a vallást. Ennek ellenére persze az istenkáromlást bűnnek tartom.
Tizenöt esztendős voltam, amikor elhatároztam magam és beálltam katonának. Édesapám próbált lebeszélni róla és arra sarkallni, hogy lépjek a nyomdokaiba, de én tekintélyt és rangot akartam magamnak szerezni. Az egyenruha adta ezt meg nekem. Már csaknem 10 éve szolgálom a Császárt katonaként, és több küldetésem volt már.
Egyik nap viszont egy eléggé egyedi feladatot kaptunk a társaimmal, valami Júdás nevű szerzet jelentette Kajafásnak, hogy egy bolond ember a népet lázítja a császár ellen. Már csak ennek hallatán dühbe jöttem, de mikor meghallottam azt is, hogy Isten fiának és a zsidók királyának nevezi magát, akkor már szinte alig tudtam fékezni az indulataimat. Parancsba is kaptuk, hogy fogjuk el. Először Annáshoz, majd pedig Kajafáshoz vittük. Azonban Kajafás nem rendelkezhetett felette, ezért a római helytartóhoz, Pilátushoz vittük a bűnöst. Amíg Pilátus kihallgatta a „zsidók királyát”, addig mi kint -mivel elég hűvösek voltak még a hajnalok – raktunk egy kis tüzet, hogy felmelegítsen minket. Volt a tűz körül sok féle szerzet, az egyik meg is szólított minket, hogy a fogolyról kérdezzen. Ekkor nekem feltűnt, hogy már láttam valahol és azt is sejtettem, hogy hol, de amikor rákérdeztem, tagadott mindent és el is szaladt. Furcsa egy ember volt.
Amikor vége lett a kihallgatásnak, jól megkorbácsoltuk Jézust, azután visszavezettük Pilátus elé. Pilátus nem akarta halálra ítélni, mert nem találta bűnösnek, de végül a nép akaratának eleget téve elrendelte, hogy feszítsük keresztre. Nem értettem a helytartó hozzáállását, én gondolkozás nélkül rögtön halálra ítéltem volna.
Jézus hátára raktuk a keresztet és elkísértük a Golgotára, ahol felszegeltük a keresztre és felállítottuk a keresztet a domb tetejére, hogy mindenki lássa, milyen sorsra jut, aki hasonló bűnöket követ el.
Büszkén tértem vissza a városba folytatni az eredeti feladatomat, ami a rend fenntartása volt a kovácsműhelytől egészen a laktanyáig. Két nap múlva döbbenetes hír jutott a fülembe. Jézus feltámadt.
Azonnal szaladtam haza a szüleimhez és elmeséltem nekik mindent. És édesanyám tanulságul annyit felelt –„Édes fiam, ezért nem szabad mások véleménye és pletykái alapján megítélni embereket.”
Éreztem, hogy valami megváltozott bennem.

 

Lakatos Magdolna: Végezd a munkád!

Amikor az ember katona lesz, akkor már nemcsak egy ember. Akinek kötelességei vannak, az többet jelent egy átlag embernél. A kötelességek nem maradhatnak el, fontosabbak még az életnél is. Hisz erre esküdtem fel én is. A parancsot mindig követni kell, a rendeleteket be kell tartani, és be kell tartatni.

Munka, munka hátán volt, olyan monoton volt az egész. Mégis, érezni lehetett a városban a feszültséget egy ember miatt, akire igazából nem is emberként tekintett a város népe. Egy szóbeszédet keltettek életre, miszerint megérkezett a „zsidók királya“. Számos történetet tudnék elmondani ilyesféle regékről, hisz hosszú ideje szolgálok már ahhoz, hogy ismerjem az “én a királyotok vagyok, kövessetek”, “ha bennem hiszel, több pénzed lesz, és boldogabb leszel” című történeteket. Amelyek persze egytől egyig hazugságok, és terjesztőik imposztorok voltak, de a reményvesztett embereknek kellett valamibe kapaszkodiuk. Egy kis fényt nyújt nekik ez a sötétségben, amelyben élnek. Persze, erre ott voltak a papjaink, akik jelképes összegért adták ezeket az úgynevezett reménysugarakat, kinek hiányzik a konkurencia, így az imposztoroknak menniük kellett.

Itt jöttünk képbe mi, az egyszerű katonák, mert valakinek el kellett végeznie a piszkos munkát. De éreztem, hogy ez most más lesz. Információkat kaptunk erről a fickóról, hogy több száz embert tanít, és egyre több hívet szerez. Figyeltünk a pletykákra is, miszerint vakokat gyógyít és sántát állít talpra, leprást gyógyít meg. Én persze egynek sem hittem. De az emberek hittek benne, és követték is. Volt, aki családját hátra hagyva ment utána. El kellett fognunk minnél hamarabb. Meg is kaptuk a parancsot, nem volt hátra más, teljesíteni kellett. Megkaptuk az információt, hogy hol tartózkodik. Elindultunk érte. Mikor találkoztam vele, történt valami. Valami furcsa dolog, amelyet eddig nem tapasztaltam, és nem is tudtam nagyon hasonlítani semmihez. Nyugodságot és szeretetet árasztott. Karjánál megfogtam és felszólítottam, hogy mennünk kell. Nem ellenkezet, nem is mondott semmit. Csak rám nézett és fájdalmat láttam a szemeiben. Ismertem ezt az nézést. Így néztem fiamra, mikor helytelenül cselekedett. Nem is értettem. A társaim lökdösték, és rugdosták. Nem szólhattam közbe. Másnap egy udvarra szállították, ahol közröhely tárgyává tették. Több társam élvezettel ütötte az imposztort, és egy-egy csapás után gúnyosan felnevettek. Kiabáltak neki, és kérdezték: „Hol a koronád, király?“. Majd újabb és újabb ütések következtek. Nem szólhattam közbe. Egy katonatársam érkezett, parancsot hozott. Újabb feladat. El kellett mennem, örültem is neki, hogy nem nézem tovább a szenvedését ennek az embernek. Bár az öröm nem sokáig tartott, mert én részesülhettem abban, hogy a “koronát” feltegyem a „királyra“. Egy töviskorona volt. Nem akartam feltenni, de a parancs az parancs. Sajnáltam ezt a férfit, de nem szólhattam közbe. Kimentem az udvarra, odamentem hozzá, véres volt, és szenvedett. De haragot most sem láttam a szemébe. Ugyanúgy tekintett rám, mint mikor behoztuk. Rátettem fejére a töviskoronát és felkiáltott. Arcát vér borította be, szemei könnyeztek. Tudtam, hogy amit teszek, az nem helyes, de a parancs az parancs. Munka után hazamentem. Nem tudtam fiam szemébe nézni, így elküldtem aludni. Feleségemnek akartam elmondani, mi történt, de nem tettem. Másnap nem kellett dolgoznom, így egész nap azon merengtem, hogy mi történt vele.

Már majdnem este volt, mikor elmentem sétálni és találkoztam egy kisebb csoportal, akik azt harsongták, hogy meghalt a messiás. Megijedtem és bűnbánatot éreztem. Később jutott tudomásomra, hogy kereszt halált halt. És besoroltak azok közé, akiknek le kelletett szednie a keresztről. A parancs az parancs, mennem kellett.

Mikor megláttam, tudatosult bennem, hogy hibáztam. Mély fájdalom volt a szívemben. Teljesen még most sem értettem, hogy mi válthatta ki belőlem ezt az érzést. Talán az a bizonyos nézés, vagy tényleg ő lenne a zsidók királya, akinek vallotta magát? Már nem tudom meg soha, de ami jobban fájt az az, hogy tőle bocsánatot már nem kérhettem.


Balázs Dávid: Pilátus

Quintus Pontius Pilatus vagyok, Júdea ötödik helytartója, Jézus, a zsidók királyaként emlegetett férfi perének bírója.
Kora reggel volt, amikor a zsidók elhozták hozzám Jézust. Kimentem a helytartóság elé és megláttam őt. Nem tűnt sem alávaló, sem rossz szándékú, sem elvetemült, gonosz embernek, megkérdeztem hát, mivel vádolják. Válaszként csak annyit kaptam, hogy azt állítja magáról, hogy ő a Messiás-király, adófizetési tilalmat hirdet a híveinek, egy igazi gonosztevő. Súlyos vádak, de ha tudják, hogy gonosztevő, ha a gyanú megalapozott, miért nem ítélkeznek felette ők? Vannak saját törvényeik. Ezen az elven vihetnék egyenesen a császár elé is. Néhány másodperc múlva már láttam: A válasz egyszerű. Nekik nincs joguk megölni, csak megöletni. Azt akarják, hogy én végeztessem ki.
Jézus hallotta, mi mindennel vádolják, mégsem szólt közbe, vagy magyarázkodott. Talán igaz, amit állítanak róla. Vagy csak beletörődött a sorsába. Nem tudtam eldönteni, így bementem hát a helytartóságra és behívtam Jézust. A vádakkal kapcsolatos kérdéseimre adott válaszai még inkább alátámasztották azt a gyanúmat, hogy ez a férfi teljesen ártatlan. Kimentem hát, és közöltem a zsidókkal, hogy a férfit, akit idehoztak, nem találtam semmiben bűnösnek. Szabadon akartam bocsátani, a páska ünnepe pedig épp kapóra jött, hiszen ilyenkor az a szokás, hogy szabadon engedek egy foglyot, azt, akit a nép kíván. De a nép nem őt kívánta, így nem tehettem meg. Helyette egy rablót kellett szabadon engednem. Végignéztem, ahogy leköpték, megkorbácsolták, ahogy koszorút fontak neki tövisből és a fejére adták. Megszoktam, hogy így látok embereket. Rezzenéstelen arccal nézem végig, sőt élvezettel, ha egy gonosztevő megkapja méltó büntetését, de itt más volt a helyzet. Jézust nem találtam bűnösnek az ellene felhozott vádakban. Nem volt gonosztevő és nem ezt érdemelte, de nem tehettem mást. A főpapok már azzal vádoltak, hogy ha szabadon engedem, nem vagyok a császár barátja. Jézussal együtt én is ellene szegülök a császárnak. A császár pedig rendkívül paranoiás, egy ilyen apróságból is összeesküvést szimatolhat. Tartottam a néptől, tartottam a császártól, így kiadtam hát Jézust, a zsidók királyát, akik keresztre feszítették őt.
Úgy tartják, hogy nem mértéke az egészségnek, ha az ember jól alkalmazkodik egy mélységesen beteg társadalomhoz, én mégis alkalmazkodtam. Részese voltam a kegyetlen és értelmetlen vérontásnak.


Horváth Dóra: Pilátus

Hosszú utat tettem meg idáig, de kivívtam császárom, Tiberius bizalmát. Egykoron katonai tribunusként álmodni sem mertem volna, hogy majd egyszer helytartóként szolgálhatom császárom. Immáron hetedik éve töltöm be e tisztséget Júdea tartományában.

A megfelelő rend fenntartása nem mindig volt zökkenőmentes. Voltak, vannak és valószínűleg lesznek is nehézségek.

Épp egy ilyen nehézséggel nézek most szembe. Elém vezettek egy embert, egy vékony, hosszú hajú, szakállas, 30 év körüli férfit. Olyan vádakkal illetik, mint a nép lázítóját, ki az adók meg nem fizetésére buzdítja az embereket. Bevallom az ellene felhozott vádak közül ez az egyetlen, mi valójában vétekként felróható számára. Ezzel kapcsolatban viszont egy olyan választ kaptam tőle, melyből nem derül ki egyértelműen bűnössége, hisz megmondta „adjátok meg a császárnak, ami a császáré”.

Nagy fejtörést okoz nekem ő, aki magát Jézusnak, Messiásnak nevezi. Próbáltam másra hárítani a döntés súlyát, viszont Heródes visszaküldte hozzám. Semmit nem tett, amiért halálra kellene ítélnem őt, de a tömeg mégis ezt várja tőlem. Megzsarolnak, kétségbe vonják hűségemet, s ha kell ezt a császár elé viszik.

De kinek ártott ez az ember? Mit tett, hogy ezek a zsidó papok s vének ennyire halálát kívánják? Kajafás csak ennyit mondott „Az isten fiának, a zsidók királyának nevezi magát!”.  Úgy látszik kérlelhetetlenek, náluk ez hatalmas bűnnek számít. Hiába minden. A felháborodott tömeg inkább egy gyilkost, Barabást engedi szabadon.

A tömeg mindenáron a halálát akarja. Hiába mondtam, hogy semmi büntetést érdemlő dolgot nem találok ebben az emberben, ők keresztre akarják feszíteni.

Nem tudom, mit tegyek. Annak idején, Spartacus miatt 6000 rabszolgát feszítettek meg, csakhogy vége legyen egy felkelésnek. Most én egy ember élete árán megelőzhetnék egy újabb felkelést. Egyetlen jelentéktelen zsidó élete, de még sem nyugodt a lelkiismeretem. Nem kívánok részt venni ebben, de gyengeséget sem akarok mutatni.

Hozatok hát egy mosdótálat, megmosom kezem. Nem én, hanem a nép ítélte halálra.


Balogh Csaba: Júdás

A karióti Júdás vagy Júdás Iskáriótes néven ismertek meg az emberek, de te valószínűleg az áruló Júdásként ismersz. Apámat iskarióti Simonnak hívják, anyámat pedig Cyborea Iscariottnak. A 12 tanítvány egyike voltam. Kétségkívül az egyik leghíresebb lettem. Másodjára talán az én nevem az ami megvetést és gyűlöletet kelt az emberek szívében. Az eredeti történet szerint mesterem, Jezust, 30 ezüstért árultam el. 30 ezüst? Mire is lett volna elég? Körülbelül 1 hónapig élhettem volna belőle. Nem ez volt a szándékom az árulásommal. Én, Júdás, azt vártam el a mesteremtől, hogy lázítsa fel Izrael népét a rómaiak ellen. Tudom, talán elsőre örültségnek hangzik, de ezzel csak jót szerettem volna a nép számára. Hatalmas elnyomásban éltünk, melyet nem tudtam elfogadni – így hát megtettem az első lépést. Beszéltem a Mesteremmel, hogy szítson lázadást, ám ahogy telt az idő, Jézus semmi jelét nem adta, hogy forradalmat akar szítani. Ezért úgy döntöttem cselekvésre bírom Mesterem. Úgy gondoltam, hogy miután letartoztatják Jézust, ő segítségért fog kiáltani, erre hatalmas tömeg fog összeverődni és a rómaiak ellen fognak fordulni. Mindent alaposan kiterveltem, ám sajnos a tervem nem úgy sült el, ahogy én azt gondoltam. Elvesztettük szeretett Mesterünket, Jézust. Nem lett forradalom, sőt még egy aprócska lázadás sem. Képtelen voltam elfogadni az azutáni helyzetem. Hibáztattam magam teljesen jogosan, hisz elárultam, öncélúan próbáltam felhasználni azt az embert, aki sokak hőse volt, majd aki távozása után is hős maradt. Nem élhettem így tovább. Habozás nélkül eldobtam életem. Szánalmas vagyok. Hibáztam. Remélem halálom után is vezekelni fogok az örökkévalóságig.

Dühödt, lázongó szívverésem
Golgotai bazaltra vésem.
Krisztus, poétám, szent Alak,
Eladtalak.


Kovács Richárd: Júdás

Akkor, amikor én élhettem, sok csodában volt részem. Olyan különleges emberek vettek körül, akik mind nagyon értékesek voltak. Ott lehettem a Megváltó mellett, amikor elkezdte beteljesíteni Isten akaratát, és magához gyűjtötte a tanítványait. Láthattam, amikor csodákat tett, ételt adott az éhezőknek, új életet adott a haldoklóknak, és még sorolhatnám a csodálatos tetteit. Büszke voltam! Büszke voltam arra, hogy ennek az embernek a tanítványa lehettem, és annyiszor hallgathattam a tanításait! Úgy éreztem, jó úton haladok, és jó tanítványa leszek Jézusnak! Tiszteltem és csodáltam őt! Ő soha nem adta fel, soha nem volt reménytelen, soha nem gondolt a rosszra! Csak a jóra! A legkilátástalanabb helyzetben is a szíve tele volt reménnyel. Azt gondoltam, mennyire szerencsés vagyok, hogy most élhetek, és hogy mellette lehetek!
Aztán jött a fordulat: megváltozott valami! Amit aznap bejelentett nekünk, az mindenki számára sokkoló volt! Elmondta, hogy az emberek fel fognak lázadni ellene, és azt fogják akarni, hogy megöljék! Sőt, azt is elmondta, hogy mindez azért fog bekövetkezni, mert valaki elárulja, és valaki meg is tagadja majd, nem is egyszer, háromszor! Nem hittem el ezeket neki! Hogy is árulhatnánk el, és tagadhatnánk meg?! Láttam, hogy az emberek tényleg utálattal néznek rá, és hallottam, hogy miket beszéltek róla! Ezekben a napokban fordulatot vett az életem! Éreztem a kísértést minden percben, az arany után! Valahogy már nem érdekeltek a tanítások, és nem érdekeltek a tanítványok sem! Nem akartam már ezt az egészet, nagy volt a nyomás és az elvárás! Úgy éreztem, én soha nem leszek jó tanítvány, és soha nem fogok tudni megfelelni sem neki, sem Istennek!
Véget akartam ennek vetni, és csak el akartam felejteni mindent! Nem tudom, hogy ilyen hirtelen mi változott meg bennem, de úgy gondoltam, ki kell lépjek ebből! Beszéltem a katonákkal, és megmondtam nekik, hogy az utolsó vacsorakor meg fogom csókolni azt, akit el kell kapjanak! Ezért elég sok aranyat ígértek nekem, így a bűntudat nem nyomasztott egyáltalán! Még! Megcsókoltam Jézust, és ezzel el is árultam! Miután ezt megtörtént, abban a percben olyan fájdalom hasított belém, amit soha életemben nem éreztem még! Ő tudta, hogy mit fogok tenni! Végig tudta! Szörnyű volt ez a tudta! Olyannyira, hogy beteggé tett! Folyton üldözött a bűntudat, nem tudtam előle elmenekülni, és ez lett a végzetem is! Belehaltam a bűntudatba, amit az okozott, hogy elárultam a világ legjobb emberét! Őt! A Megváltót, aki értem áldozta fel magát és halt kereszthalált!


Kiss Levente: Júdás

Harminc ezüstpénz… Mit kezdjek vele? Próbáltam visszaadni, de hát nem akarták elvenni. Azt mondták, ez jár a becsületes embernek, tartsam csak meg, megérdemlem. Becsületes… Persze… Egyébként is, minek ez nekem, csak csörögne a zsebemben, ahogy himbálózom ezen az ágon, ha fúj a szél. Nevetséges… Ki gondolta volna, hogy így ér majd véget…? Ő már biztos a kereszten van, jobb ha én is sietek a hurokkal, nincs már nekem keresnivalóm ezen a világon. Ő biztosan tudta, hogy így lesz, mindig is tudta… Hát mi másért jött volna el közénk a Mester?! Eljött, hogy feláldozza magát az emberiség bűneiért és megváltást hozzon egy romlott világba.
Most azt hiszik majd, hogy megölték a zsidók királyát és véget vetettek valami tébolyult szekta működésének. Nagyobbat nem is tévedhetnének. Három nap múlva jól megnézhetik majd magukat, kár, hogy én már nem leszek itt, hogy láthassam.
Először nem értettem az egészet. Miért engem választott erre? Mégis miért kellene elárulnom? Dühös voltam, azt gondoltam ezen a világon uralkodik majd, de jobban nem is hibázhattam volna el a lényeget. Most majd megmutatja, hogy ha nem is hiszünk benne, ha elfordulunk tőle, ha eláruljuk, ő akkor is értünk hal meg, mint ember. Mint isten, fel fog támadni és akkor majd kétségük sem lehet felőle, hogy igen, ő az egyetlen igaz hitet hozza és aki hisz benne, az utolsó napokban ugyanígy feltámad.
Az én nevemet sokszáz év alatt sokszáz generáció átkozza majd el. A hitetlen, az áruló, aki az Úr Jézust a keresztre küldte. Meg tudom érteni a dühüket. De mégis hogy gondolhatják, hogy egy egyszerű ember csak úgy keresztbe tesz a Megváltó terveinek?

Meglett végre a szereposztás. Mert egy darabig bolyongtunk a „kedve is van, alkalmas is és meri vállalni” – Bermuda háromszögben, végre már a felolvasó próbánál jártunk. Március-áprilist a Passió próbáinak, bemutatójának szántuk, erre épült terveink szerint a tavaszi időszak szakmai munkája, s már az érdemi rész következhetett volna, mikor hihetetlen gyorsasággal tört ránk az újratervezés kényszere. Ha nincs hallgató az egyetemen, ha tilos a kontakt, semmi sem tartható a korábban kidolgozott elképzelésekből…

Ha nem lehet próbálni, nincs bemutató. Ha nem vagyunk jelen, nem lehet kommunikációs tréninget tartani, nem lehet roma népismereti kurzust tartani, nem lehet konferenciára utazni Miskolcra, szakmai tanulmányútra Auschwitzba, nem lehet közösséget építeni-ápolni a megszokott formákkal… Azzal hamar végeztünk, hogy mit nem lehet!

Sokkal több fejtörést adott, hogy adott keretek között mit lehet és szükséges is csinálnunk! Ha az egyetemi képzés folytatódik, akkor a hátrányos helyzetű egyetemistákat segítő roma szakkollégiumnak is létjogosultsága van. Érvényes a KRSZH küldetési nyilatkozata, az ERSZK pedagógiai programja, mindazok a szakmai törekvések, amelyek keretet adnak tevékenységünkhöz, s alapot az ösztöndíjak kifizetéséhez.
Amint meggyőződtünk arról, hogy minden szakkollégistánk biztonságos helyre jutott a veszélyhelyzeti előírásoknak megfelelően, az egyetemi tanulmányaik folytatását jelentő feladatok mellett sorra kapták a szakkolis feladatokat is.

Sorozatunk első darabjában azokból a hallgatói munkákból adunk ízelítőt, melyeknek az együvé tartozás megélése, a közösségi létünk ápolása volt a legfőbb célja. Jobbnál jobb versek, plakátok, esszék, videók, projekt-tervek születtek a kreativitás jegyében, íme, a termés java:

Gábor Balogh:

         Szakkoli Online

Város szélén kurta koli.
Ott mindig nagy a buli.
Még most is az lenne benne,
ha a vírus nem közeledne.

De a vírus egyre közeledik,
A koli lecsendesedik.
Pihennek a szakkolisok, hazamentek
de a feladatok alól felmentve nincsenek.

De ösztöndíj mégis kéne,
főleg eme nehéz időkbe’!
No, de annak alapot kell teremteni,
mindenért meg köll dolgozni.

“Zsike, drága aranyvirág!
A feladatot máris postázd!
Gyors legyen mint a Jenei busz!
E-MAIL!!! Azzal semmit sem buksz.”

Hé ERSZK! Telót kézbe gyorsan!
Zsike posztolt a csoportba!
Ja… csak az önkéntes óra…
Sebaj, ott a passió próba.

Megcsörgetnek telefonon:
“Menjél fel a facebookra,
kezdődik az online óra!”

“Ördög bújt ebbe a telefonba,
hát mingyárt eldobom a francba!
Folyton csörög, sípol és pittyeg!
Már teljesen az agyamra megy!”

Megint rezeg ez a fránya…
“Szia Gábor, itt Klára!
Megkaptam a hírt mára,
a tábor elmarad sajna”

Na jó, ennyi korona elég volt mára…
Nézek egy kis videót, az majd megnyugtat, hátha.
Ekkor szememet kell szegeznem a Győrfi Pálra.

 

 Balogh Piroska:

Otthon
Egész életemben vándoroltam szüntelen
nem találtam e világon helyem.
Mindenki elkerült, senkit nem érdekeltem
máskor nem kaptam mást, csak megvetést,
és gyűlöletet.

De aztán…találtam egy társaságot
kik sorsa az enyémhez hasonló.
Hamar befogadtak, tanultam tőlük sok dolgot
ez a hely számomra olyan, mint egy otthon.

Mindenki máshonnan jött, másról fújta a szél
más a származásuk, más helyzetet élt.
Másak a szokásuk, másak az elveik
másak a viselkedésük, másak lényeik.

De van valami, ami közös volt bennük,
az hogy emberek, és nekik is van érzésük.
Ezek a dolgok kovácsolták össze egymást
ezek a dolgok tették a csoportot családdá.

Persze, mint más helyen itt is vannak szabályok
amit illik betartani, mert nem lesz más, csak káosz.
Van itt zene, éneklés és sok jó dolog
Olyan ez a hely, akár mint egy otthon

 

Haga Boglárka:
Bár tervem nem volt az egyetemre nézve,
De, ideje volt, hogy a jövőmet magam vegyem kézbe.
Hát jelentkeztem a szakkoliba,
Bár még bizonytalan voltam akkoriba’.
Teltek, múltak a hónapok, évek
És az ERSzK-sok megéltek sok szépet.
Imádtam az együtt töltött időket,
Bár a kedvencem a borkostoló lett!
Különböztünk, de valamiben még is egyek voltunk:
Sokkal értékesebbek vagyunk, mint azt gondoltuk.
És akik erre megtanítottak minket,
Angyalok ők, sőt igazi kincsek.
Bár hálánkat sokszor nem mutatjuk:
A tréningekről késünk és ezzel az oktatókat untatjuk.
De elnézik nekünk, mert szeretnek minket –
Mondom én, ők igazi kincsek.
Köszönöm, hogy itt lehetek,
Szomorú vagyok, hogy lassan már én is elmegyek.
Bár nincs még minden veszve,
Vár még Bogira az alap szakos terve.

Balogh Melissza:  Rövidke versecske

Erősebbek az átlagnál,
Ravaszabbak a vártnál!
Sosem megyünk időre,
Zenével haladunk előre!
Kíváncsiságunkban van az erő,
Előadóknak ez nagyon megnyerő!
Ritkán vagyunk maximálisan,
S ezért nem maradunk nyugiban!
Zajosak s bátrak, bambát közöttünk nem találnak,
Kissé tré ez a vers, de most csak ennyire telt!

Hurai Gergő plakátja

 

Balogh Csaba plakátja

És a videók:

Bódi Patrícia: 

Lakatos Filip Csaba:

Mátyók Dominika: 

Orgován Vivien: 

Balázs Achilles:

 

Bugya Zsófia projekt-tervvel lepett meg bennünket: tábort álmodott programmal, plakáttal: