Röszke – A Magyar Vöröskereszt Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szervezetének önkénteseiként utaztak Röszkére az Evangélikus Roma Szakkollégium tagjai, hogy humanitárius segítséget nyújtsanak a migránsoknak. Mindannyian a Debreceni Egyetem hallgatói: Budai Ádám diplomás ápolónak, Djogni Joel szociális munkásnak, Kanálos Adrienn védőnőnek készül az Egészségügyi Karon Nyíregyházán, Nagy Ildikó diplomás ápolói alapdiplomával népegészségügyi mesterképzést kezdett ebben a tanévben, míg Virág Ádám szociális gazdaság végzettséggel most szociológia mesterképzésben vesz részt. A szakkollégisták egy-egy hetet töltöttek a röszkei idegenrendészeti befogadó állomáson.

Fotó: Veszprémi Erzsébet

Fotó: Veszprémi Erzsébet

Megpróbáltam, de lehetetlennek bizonyul egy időben egy helyre terelni mind az öt szakkollégistát. Adrienn épp érkezik Szolnokról, az egyik Ádám most indul Abaújszántóra, Ildi nem tud mozdulni Debrecenből, a másik Ádám sincs a városban, Joelt meg pillanatnyilag egyáltalán nem találom…
Még nem indult be igazán a tanév a felsőoktatásban, a szakkollégiumi oktatás rendjének kialakításával is várnak még, a fiatalok igyekeznek új ritmust találni a munka és a tanulás, az otthon és a tanulás helyszíne között. Sok más diáktársukhoz képest ők sokkal bonyolultabb életet élnek: nyáron nem kapnak ösztöndíjat, családi támogatás híján dolgoznak is, a felsőbb éveseknek a kötelező gyakorlat is színesíti a mindennapokat. Annál értékesebbnek látszik, hogy amikor Röszkére kaptak hívást, első szóra rendelkezésre álltak mind és nem voltak időpont egyeztetési problémák…
– Visszamennétek, ha úgy alakul? – kérdezem mindenkitől, mikor végre mégis mód nyílik a beszélgetésre, és a válasz egyöntetű igen.

– Ha lehet hosszabban is válaszolni – somolyog Budai Ádám –, a legrosszabb az volt, mikor be kellett szállni a tranzitba és ott hagytuk őket. Nagyon jó érzés volt segíteni, megoldást keresni a problémákra.
– Mindig sikerült?
– Nyilván nem, de sok sikerélményünk volt – magyarázza az abaújszántói fiatalember, aki mentőtisztként kezdte a főiskolát, egészségügyi okok miatt kellett a diplomás ápolói szakra váltania. Az ápolóként kitüntetéssel diplomázott Nagy Ildikó tovább árnyalja:
– Az igazi nagy problémájukon mi nem segíthettünk, de megtettük, amit adott körülmények között lehetett. Nem mindig úgy, ahogy például én szerettem volna, mert úgy nem lehetett, de akkor gondolkodni kellett és találni másik jó megoldást – Ildi talányosnak tűnő mondatait mindenki érti, aki nyomon követi a menekültválság eseményeit, követi a déli határról érkező híreket: – Ápolóként az a hivatásunk, hogy minden körülmények között segíteni kell: mindent megtenni, amit csak tudunk. Itt is ez történt lényegében.
– Mondtak előtte olyasmit, ami miatt félelemmel indultam neki – idézi fel Adrienn – de ez teljesen feleslegesnek bizonyult, hisz annyira hálásak voltak azok az emberek mindenért, amit nyújtani tudtunk nekik. Lényegében sürgősségi ellátást biztosítottunk a rendőrorvos és az asszisztensek mellett, osztottuk az adományokat, foglalkoztunk a gyerekekkel. Igazán húzós helyzet az volt, ha mentőt kellett hívni egy-egy esethez, mert az a család szétszakítását jelentette. Én úgy vettem észre, hogy a bizonytalanság őrölte leginkább ezeket a szerencsétlen embereket.

RöszkeFotó

 

Abban minden önkéntes egyetért, hogy az angoltudásuk most komoly értékkel bírt, akinek tolmácsolni kellett, az kevésbé volt hatékony. Legalább a kulcsszavak ismerete meg némi mimika – az már átsegített a legtöbb akadályon.
– Csak pozitív élményeim voltak – közli a félig magyar, félig benini származású Joel, aki megosztja velünk a rendőrökkel kapcsolatos korábbi fenntartásait. – Nem akarom ezt részletezni, ez a legpontosabb meghatározás, fenntartással viseltettem az egyenruhások iránt, de most együttműködő, empatikus embereknek látom őket. Mindenféle poszton dolgoztam a táborban, nem foglalkoztam a körülményekkel. Napi nyolcvan, száz embert kellett ellátni, pörgés volt, adrenalin, folyamatos problémamegoldás, hihetetlen gyorsan elröpült az a hét. Csak itthon vettem észre, hogy elfáradtam.
A legnagyobb kihívást firtató kérdésre kacagva válaszol a szociális munkát tanuló huszonéves fiatalember:
– Amikor először kellett a megfelelő méretű pelenkát kiválasztani! Aztán már ment, mikor megtudtam, hogy csak a gyerek súlyát kell megkérdezni… De komolyra fordítva, a Vöröskereszt nélkül, biztos, hogy mások lennének a körülmények a befogadó állomáson, azt éltem meg, hogy fontosak vagyunk, mert valamicskét mindenkinek tudunk segíteni! Nem egészségügyes vagyok, de feltaláltam magam, megtapasztaltam, hogy másodpercek alatt képes vagyok döntéseket hozni.
– Miközben olyan segítséget nyújtottam, amit ott és akkor csak én adhattam, biztos, hogy sokat fejlődtem szakmailag – jelenti ki Budai Ádám –, és a röszkei átéltek megerősítettek abban, hogy jó helyen vagyok, jól választottam meg az életem irányát.

– Nehéz elrendezni magunkban, hogy márkás ruhákban, értékes ékszerekkel, a legszuperebb okostelefonnal látod őket, akik mégis földönfutók. Pici babákkal, gyerekekkel, mindenórás terhesen vannak úton, mennek az ismeretlen felé, pedig valahol jó életük volt. Mi ez az egész akkor? Miért vállalják a hányattatást, a sok száz kilométernyi gyaloglást? A kockázatot, hogy elveszítik egymást, vagy, hogy meg is halhatnak? Miért nem maradnak az otthonuk közelében? Miért ilyen türelmetlenek? Szerintem a menekültek nem ítélik meg reálisan azt, amit Európa nyújtani tud, vagy akar nekik. Értékes tapasztalat volt, hogy milyen nehéz a migráció problémájával kapcsolatban válaszokat találni, és milyen nehéz segíteni, bármennyire is szeretnék – ezek pedig a leendő szociológus, Virág Ádám töprengései.
Az Evangélikus Roma Szakkollégium roma, illetve hátrányos helyzetű fiatalokat segít felsőoktatási tanulmányaik során, olyan tehetséges, jó képességű fiatalokat, akik anyagiak híján, szociokulturális hátrányaik miatt nagy eséllyel lemorzsolódnának. Nem egyszerűen csak diplomásnak szánják őket a szakkollégiumban, az intézmény olyan értelmiségiek nevelésére törekszik, akik a keresztény értékrenddel megerősítve majdan képesek lesznek tenni a hazai cigányság integrációja érdekében. Az elvárás súlya alatt rengeteg problémával küzdenek: pénzt keresni, olyan munkahelyet találni, amelyik a tanulmányi kötelezettségeket is tolerálja, legyőzni a bürokráciát az otthon és az iskola között ingázva, besegíteni az otthoniak gondjainak enyhítésére és közben tanulni, jól teljesíteni… De lám, vannak, akik már menet közben törlesztenek.

Veszprémi Erzsébet
Forrás: Evangelikus.hu

(http://www.evangelikus.hu/roma-szakkollegium-menekultek-interju)